[Multichaptered] Arcod varázsa ch. 1
Műfaj: angst (már persze ha jól tudom, mit jelent, meg ha ez műfajnak tekinthető)
Korhatás: mivel egyelőre semmi olyan nem történik, így még nincs korhatár
Pár: Piton/ Remus (éljen drága prof!!!!)
Note: ezt egy elvetemült pillanatomban írtam, elég szomorú voltam és ez szerintem érezhető is rajta. A dőlt betűs Remus, míg a sima írás Perselus szemszögéből íródott.
Este van.
Csönd van.
Végtelen, fülsüketítő csönd, mely egész lényemet betölti. Odasétálok az ablakhoz, leeresztem a redőnyöket, majd lekapcsolom a lámpát, teljes sötétségbe taszítva evvel a szobát. Csak egy gyertya világít. Az egyetlen fénylő pont. Milyen szép, ahogy a tükrön megtörik a fénye. Mintha hirtelen egy fájdalmas kiáltást hallanék. Az éjszaka üvölt ilyen kétségbeesetten? Vagy esetleg én lettem volna?
Halk sírás.
Reménytelen zokogás.
Könnyek.
Végtelen fájdalom.
Egy arc. Sápadt, beesett. Tele bánattal, mély szomorúsággal.
Néhány ősz hajszál.
Ki lehet ez? Olyan közelinek érzem magamhoz. Olyan ismerős! Mégis különös, távoli, idegen. Én lennék talán?
Valami hatalmas csattanással a földön landol.
Üvegdarabkák.
Vér.
Milyen sűrű és meleg! Kellemes, ahogy a bőrömhöz ér.
Sötétedik.
Hideg…… fázom
Rémült sikoly.
Sötét… hideg
Sötét…. hideg
Forog a világ.
Fázom!!!
- Lupin, Lupin!
Hangok.
Kiáltások.
Valaki szólít.
Kellemes hang, lágy, meleg.
Fény….vakító fény….
Lassan kinyitom a szemem. A szobámban vagyok, oldalra nézek és észreveszem a szőnyegen tátongó nagy vérfoltot. A földön ott hevernek az összetört tükör darabkái. A kezemre nézek. A csuklóm be van kötözve.
- Úr Isten! - suttogom.
- Végre magadhoz tértél. -hallom újra az a jól ismert mély hangot.
- Már kezdtem lemondani rólad, Lupin! - mondja Perselus.
- Mi…mi történt? - kérdezem elakadva, halk, elhaló hangon.
- Én tudjam? Inkább nekem kéne kérdeznem tőled. A főzetedet hoztam éppen, mikor a földön fekve, vérző karral rád találtam. Nem emlékszel semmire sem? - kérdezi.
- Hát….nem igazán. - válaszolom, és közben megpróbálok feltápászkodni.
- Nem kéne megnézze Madame Pomfrey a sebed? - aggodalmaskodik Piton, ami kissé furcsa számomra.
- Nem, nem hiszem, hogy ezt a dolgot bárki orrára kéne kötni.
- Te tudod, de ha már nincs rám szükség, megyek. Már így is sok időt elvesztegettem.
- Oh…persze, menj csak. De kérlek erről ne beszélj senkinek. És nagyon köszönöm a segítséged. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
Az az ostoba Lupin. Biztos ma még ki se dugta az orrát a szobájából. Blacket gyászolja. Olyannyira el van keseredve, hogy még a holdtöltéről is megfeledkezett, úgyhogy kénytelen vagyok én elvinni neki a főzetét. Pedig nagyon nem fűlik a fogam hozzá. Nem akarom látni Remust. Nem akarom látni, hogyan emészti föl szerelme elvesztése. Szerelme!!! Pfuj!! Ha csak rá gondolok, eszemet veszi a düh és féltékenység. Hisz emiatt olyan sokat szenvedtem! Soha nem mertem bevallani Remusnak az érzéseimet. Perselus Piton gyáva nyúl vagy! Túlságosan féltem, hogy elutasít, vagy ami még rosszabb, kinevet. Azt nem bírnám elviselni. Mint ahogy azt sem, hogy pillanatokon belül látnom kell. Na jó, ez így nem teljesen igaz. Vágyom rá, hogy lássam. Hogy elvesszek azokban a borostyánszínű bánatos szemekben, hogy a közelében lesessek. Nincs olyan pillanat, hogy ne ezt kívánnám Ugyanakkor, ha a közelében vagyok, menekülni akarok. A gyomrom görcsbe rándul, és pánikszerűen futni akarok. Talán azért, mert vágyom az érintésére, vágyom rá, hogy a karjaimba zárhassam. És félek, ha túl sokáig maradok mellette, már nem tudnék parancsolni magamnak. Utálom! Utálom! Utálom! Úgy beszélek, mint valami csöpögős hősszerelmes. Azt kívánom, bárcsak megszabadulhatnék ettől az érzéstől, ennek az érzésnek a bilincsétől. A szerelem rabja lettem, Remus rabja lettem. Ó, hogy gyűlölöm őt ezért! Még hogy a szerelem a világ legcsodálatosabb adománya. Felemelő, magával ragadó. Badarság!! A szerelem szenvedés, kín. Így ki akarna szerelmes lenni? Mit nyújthatna számomra ez a szerelem? Keserűségen kívül semmit! De mégis…..én balga azért mindig reménykedem. Főleg most, hogy az az átkozott Black meghalt. Csak magának köszönheti. Soha nem bírta ki hősködés nélkül. Mindig a középpontba kart lenni, és soha nem ült nyugodtan a fenekén. Felelőtlen őrült. Soha senkire nincs tekintettel. Nem gondolt volna bele egy percig se, milyen fájdalmat okoz kedvesének evvel. De majd talán én vigaszt nyújthatok Remusnak és segíthetek felejteni.
Lassan megérkezem Lupin ajtajához. Bekopogok. Semmi válasz. Újra próbálkozom, de továbbra sincs felelet, úgyhogy benyitok. Teljes sötétség van a szobában. Fülledtség. Elmormolom a lumus szócskát halvány derengésbe vonva ezzel a helyiséget. De ahogy lepillantok a földre, még a lélegzetem is eláll. Remus ott fekszik a földön, körülötte üvegdarabkát és vér. Gyorsan odaszaladok mellé és legjobb tudásom szerint ellátom a csuklóján lévő sebet. Reszketek felindultságomban. Nem értem mi történhetett. Csak nem el akarta dobni az életét? Hisz az lehetetlen. Remus mindig is erős volt, ő nem tenne ilyen. Vagy mégis? De miért nem tér már magához? Elkezdem lágyan szólongatni. Félelmem alaptalannak bizonyul, ugyanis párperc múlva végre magához tér. Lassan kinyitja a szemét. Látszik rajta, kissé össze van zavarodva. Istenem milyen törékeny így, ahogy puha ágyán fekszik. Elragadnak az érzéseim. Legszívesebben azonnal magamhoz ölelném és megcsókolnám, de nem tehetem. Gyorsan elhagyom a szobáját, mielőtt még valami hülyeséget csinálnék. Gyűlölöm Remust. Gyengévé tesz. Márpedig ÉN nem lehetek gyenge. Légy átkozott szerelem!!
Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt tettem. Remus Lupin öngyilkosságot kísérelt meg! Hogy lehettem ennyire ostoba? Mi ütött belém?
És ami a legfurcsább, nem is emlékszem hogy történ. Igaz, az elmúlt napok is homályba vesznek. Valahogy nem voltam magamnál, azt se tudtam, mit csinálok, mit beszélek. Azt hiszem, ezt nevezik sokkos állapotnak. Még szerencse, hogy már vége. Most már képes vagyok tiszta fejjel, józanul gondolkodni. Gondolkodni…..hmm…..biztosan okos ötlet? Inkább el kéne terelnem a figyelmemet. Hogy ne csak állandóan Sirius járjon a fejemben. Rettentő dühös lenne, ha megtudná a tegnap történteket. Megvetne érte. Azt mondaná, gyáva vagyok és elmenekülök a fájdalom elől. És igaza lenne. Milyen igaza!!!
Jaj drága, drága Sirius! Annyira hiányzol. Hogy tehetted ezt velem? Hogy hagyhattál így magamra? Már megint kezdem. Jobb lesz, ha lemegyek a többiek közé. Eszem valamit aztán újra nekiállok a teendőimnek.
Csak Mollyt találom a konyhában. Éppen főz. A jöttömre hátrafordul és felsikít. MINEK KELL SIKÍTANI?
- Jézusom Remus! Mi történt a kezeddel?- néz ijedten bekötözött csuklómra.
Egy pillanatra behunyom a szemem. Ettől féltem a legjobban. Utálok hazudni a barátaimnak, de jelen helyzetben kénytelen vagyok.
- Á, ez? Semmiség. Tegnap elestem. Most mondd meg, ilyen szerencsétlen is csak én lehetek! - próbálok mosolyogni, lazának tűnni, bár ez mindig Siriusra volt jellemző. Nekem sosem ment igazán. ELÉG!!!! Miért van az, hogy mindenről ő jut eszembe?
- Mondd Remus, figyelsz te rám, vagy hiába jártatom a számat. - kérdezi megrovóan Molly.
- Jaj, ne haragudj, kissé elkalandoztak a gondolataim. Mit is mondtál?
- Azt, hogy nagyon sápadt vagy. Még a szokottnál is sápadtabb. Szerintem jobb lesz, ha kicsit itt maradsz pihenni. Amolyan szabadságféle gyanánt.
- De hát a Rendnek szüksége van rám! Még fel kell keresnem a Woodston-i vérfarkas vezért és…
- Az még várhat! Először túl kell tenned magad a történteken. Azt hiszed vakok vagyunk és nem látjuk, milyen rosszul vagy Sirius halála óta?
Drága Molly! Nem is sejted, hogy a szavaid úgy hatnak, mint a tövis. Miért kell felhozni ezt a témát? Már pár percre el tudtam felejteni, erre most eszembe juttatják. Persze nincs jogom kisajátítani a gyászt. Mollynak még most is könnyes a szeme. És ha eszembe jut Harry arca, mikor Sirius után akart rohanni! Nem én vagyok az egyetlen akinek hiányzik és aki szerette.
- Hidd el, nem az a megoldás, hogy itthon üljek tétlenül, és csak rágódjak a történteken. Értsd meg, muszáj elfoglalnom magam.
Olyan kedvesen kér, hogy maradjak, legalább csak ma, hogy nem tudok ellenállni. Egy napot kibírok. Sirius egy évet húzott le itt. Mi ez az egy nap ahhoz képest?
Milyen szerencse, hogy nyáron nincs tanítás! Most nem bírnám elviselni az idegesítő, pöffeszkedő griffendéleseket, vagy azokat az ostoba hugrabugosokat. Most sokkal fontosabb dolgaim vannak. Először is el kell mennem a Rend főhadiszállására jelentést tenni. Nevetséges! Néha nem értem a Rendtagokat. A Sötét Nagyúr ellen harcolunk, egy hasonlóan zsarnok, vén mágus vezetésével. Mitől jobb Dumbledore a Sötét Nagyúrnál? Mindketten hatalomra törnek, csak az eszközeik mások. És hogy én hova tartozom? Igazából nem is tudom. Jelen pillanatban a vén kártyakeverő kezében vagyok. Egész életem során támogatott, megvédett, és megbocsátott. És én így nagyon jól tudja, az adósa vagyok. Talán pont ezt akarta, lekötelezni. Hisz a másik oldalon, a Sötét Nagyúr hűséges szolgájaként gondot okoznék. Biztosabb maga mellett tudnia. Nekem pedig meglelel ez a felállás. Vajon Remus még mindig a főhadiszálláson van? Szeretném látni, megbizonyosodni róla, hogy jól van, ugyanakkor túl dühös vagyok hozzá. Irracionális, ostoba, és meggondolatlan idióta!
Korhatás: mivel egyelőre semmi olyan nem történik, így még nincs korhatár
Pár: Piton/ Remus (éljen drága prof!!!!)
Note: ezt egy elvetemült pillanatomban írtam, elég szomorú voltam és ez szerintem érezhető is rajta. A dőlt betűs Remus, míg a sima írás Perselus szemszögéből íródott.
Este van.
Csönd van.
Végtelen, fülsüketítő csönd, mely egész lényemet betölti. Odasétálok az ablakhoz, leeresztem a redőnyöket, majd lekapcsolom a lámpát, teljes sötétségbe taszítva evvel a szobát. Csak egy gyertya világít. Az egyetlen fénylő pont. Milyen szép, ahogy a tükrön megtörik a fénye. Mintha hirtelen egy fájdalmas kiáltást hallanék. Az éjszaka üvölt ilyen kétségbeesetten? Vagy esetleg én lettem volna?
Halk sírás.
Reménytelen zokogás.
Könnyek.
Végtelen fájdalom.
Egy arc. Sápadt, beesett. Tele bánattal, mély szomorúsággal.
Néhány ősz hajszál.
Ki lehet ez? Olyan közelinek érzem magamhoz. Olyan ismerős! Mégis különös, távoli, idegen. Én lennék talán?
Valami hatalmas csattanással a földön landol.
Üvegdarabkák.
Vér.
Milyen sűrű és meleg! Kellemes, ahogy a bőrömhöz ér.
Sötétedik.
Hideg…… fázom
Rémült sikoly.
Sötét… hideg
Sötét…. hideg
Forog a világ.
Fázom!!!
- Lupin, Lupin!
Hangok.
Kiáltások.
Valaki szólít.
Kellemes hang, lágy, meleg.
Fény….vakító fény….
Lassan kinyitom a szemem. A szobámban vagyok, oldalra nézek és észreveszem a szőnyegen tátongó nagy vérfoltot. A földön ott hevernek az összetört tükör darabkái. A kezemre nézek. A csuklóm be van kötözve.
- Úr Isten! - suttogom.
- Végre magadhoz tértél. -hallom újra az a jól ismert mély hangot.
- Már kezdtem lemondani rólad, Lupin! - mondja Perselus.
- Mi…mi történt? - kérdezem elakadva, halk, elhaló hangon.
- Én tudjam? Inkább nekem kéne kérdeznem tőled. A főzetedet hoztam éppen, mikor a földön fekve, vérző karral rád találtam. Nem emlékszel semmire sem? - kérdezi.
- Hát….nem igazán. - válaszolom, és közben megpróbálok feltápászkodni.
- Nem kéne megnézze Madame Pomfrey a sebed? - aggodalmaskodik Piton, ami kissé furcsa számomra.
- Nem, nem hiszem, hogy ezt a dolgot bárki orrára kéne kötni.
- Te tudod, de ha már nincs rám szükség, megyek. Már így is sok időt elvesztegettem.
- Oh…persze, menj csak. De kérlek erről ne beszélj senkinek. És nagyon köszönöm a segítséged. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
Az az ostoba Lupin. Biztos ma még ki se dugta az orrát a szobájából. Blacket gyászolja. Olyannyira el van keseredve, hogy még a holdtöltéről is megfeledkezett, úgyhogy kénytelen vagyok én elvinni neki a főzetét. Pedig nagyon nem fűlik a fogam hozzá. Nem akarom látni Remust. Nem akarom látni, hogyan emészti föl szerelme elvesztése. Szerelme!!! Pfuj!! Ha csak rá gondolok, eszemet veszi a düh és féltékenység. Hisz emiatt olyan sokat szenvedtem! Soha nem mertem bevallani Remusnak az érzéseimet. Perselus Piton gyáva nyúl vagy! Túlságosan féltem, hogy elutasít, vagy ami még rosszabb, kinevet. Azt nem bírnám elviselni. Mint ahogy azt sem, hogy pillanatokon belül látnom kell. Na jó, ez így nem teljesen igaz. Vágyom rá, hogy lássam. Hogy elvesszek azokban a borostyánszínű bánatos szemekben, hogy a közelében lesessek. Nincs olyan pillanat, hogy ne ezt kívánnám Ugyanakkor, ha a közelében vagyok, menekülni akarok. A gyomrom görcsbe rándul, és pánikszerűen futni akarok. Talán azért, mert vágyom az érintésére, vágyom rá, hogy a karjaimba zárhassam. És félek, ha túl sokáig maradok mellette, már nem tudnék parancsolni magamnak. Utálom! Utálom! Utálom! Úgy beszélek, mint valami csöpögős hősszerelmes. Azt kívánom, bárcsak megszabadulhatnék ettől az érzéstől, ennek az érzésnek a bilincsétől. A szerelem rabja lettem, Remus rabja lettem. Ó, hogy gyűlölöm őt ezért! Még hogy a szerelem a világ legcsodálatosabb adománya. Felemelő, magával ragadó. Badarság!! A szerelem szenvedés, kín. Így ki akarna szerelmes lenni? Mit nyújthatna számomra ez a szerelem? Keserűségen kívül semmit! De mégis…..én balga azért mindig reménykedem. Főleg most, hogy az az átkozott Black meghalt. Csak magának köszönheti. Soha nem bírta ki hősködés nélkül. Mindig a középpontba kart lenni, és soha nem ült nyugodtan a fenekén. Felelőtlen őrült. Soha senkire nincs tekintettel. Nem gondolt volna bele egy percig se, milyen fájdalmat okoz kedvesének evvel. De majd talán én vigaszt nyújthatok Remusnak és segíthetek felejteni.
Lassan megérkezem Lupin ajtajához. Bekopogok. Semmi válasz. Újra próbálkozom, de továbbra sincs felelet, úgyhogy benyitok. Teljes sötétség van a szobában. Fülledtség. Elmormolom a lumus szócskát halvány derengésbe vonva ezzel a helyiséget. De ahogy lepillantok a földre, még a lélegzetem is eláll. Remus ott fekszik a földön, körülötte üvegdarabkát és vér. Gyorsan odaszaladok mellé és legjobb tudásom szerint ellátom a csuklóján lévő sebet. Reszketek felindultságomban. Nem értem mi történhetett. Csak nem el akarta dobni az életét? Hisz az lehetetlen. Remus mindig is erős volt, ő nem tenne ilyen. Vagy mégis? De miért nem tér már magához? Elkezdem lágyan szólongatni. Félelmem alaptalannak bizonyul, ugyanis párperc múlva végre magához tér. Lassan kinyitja a szemét. Látszik rajta, kissé össze van zavarodva. Istenem milyen törékeny így, ahogy puha ágyán fekszik. Elragadnak az érzéseim. Legszívesebben azonnal magamhoz ölelném és megcsókolnám, de nem tehetem. Gyorsan elhagyom a szobáját, mielőtt még valami hülyeséget csinálnék. Gyűlölöm Remust. Gyengévé tesz. Márpedig ÉN nem lehetek gyenge. Légy átkozott szerelem!!
Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt tettem. Remus Lupin öngyilkosságot kísérelt meg! Hogy lehettem ennyire ostoba? Mi ütött belém?
És ami a legfurcsább, nem is emlékszem hogy történ. Igaz, az elmúlt napok is homályba vesznek. Valahogy nem voltam magamnál, azt se tudtam, mit csinálok, mit beszélek. Azt hiszem, ezt nevezik sokkos állapotnak. Még szerencse, hogy már vége. Most már képes vagyok tiszta fejjel, józanul gondolkodni. Gondolkodni…..hmm…..biztosan okos ötlet? Inkább el kéne terelnem a figyelmemet. Hogy ne csak állandóan Sirius járjon a fejemben. Rettentő dühös lenne, ha megtudná a tegnap történteket. Megvetne érte. Azt mondaná, gyáva vagyok és elmenekülök a fájdalom elől. És igaza lenne. Milyen igaza!!!
Jaj drága, drága Sirius! Annyira hiányzol. Hogy tehetted ezt velem? Hogy hagyhattál így magamra? Már megint kezdem. Jobb lesz, ha lemegyek a többiek közé. Eszem valamit aztán újra nekiállok a teendőimnek.
Csak Mollyt találom a konyhában. Éppen főz. A jöttömre hátrafordul és felsikít. MINEK KELL SIKÍTANI?
- Jézusom Remus! Mi történt a kezeddel?- néz ijedten bekötözött csuklómra.
Egy pillanatra behunyom a szemem. Ettől féltem a legjobban. Utálok hazudni a barátaimnak, de jelen helyzetben kénytelen vagyok.
- Á, ez? Semmiség. Tegnap elestem. Most mondd meg, ilyen szerencsétlen is csak én lehetek! - próbálok mosolyogni, lazának tűnni, bár ez mindig Siriusra volt jellemző. Nekem sosem ment igazán. ELÉG!!!! Miért van az, hogy mindenről ő jut eszembe?
- Mondd Remus, figyelsz te rám, vagy hiába jártatom a számat. - kérdezi megrovóan Molly.
- Jaj, ne haragudj, kissé elkalandoztak a gondolataim. Mit is mondtál?
- Azt, hogy nagyon sápadt vagy. Még a szokottnál is sápadtabb. Szerintem jobb lesz, ha kicsit itt maradsz pihenni. Amolyan szabadságféle gyanánt.
- De hát a Rendnek szüksége van rám! Még fel kell keresnem a Woodston-i vérfarkas vezért és…
- Az még várhat! Először túl kell tenned magad a történteken. Azt hiszed vakok vagyunk és nem látjuk, milyen rosszul vagy Sirius halála óta?
Drága Molly! Nem is sejted, hogy a szavaid úgy hatnak, mint a tövis. Miért kell felhozni ezt a témát? Már pár percre el tudtam felejteni, erre most eszembe juttatják. Persze nincs jogom kisajátítani a gyászt. Mollynak még most is könnyes a szeme. És ha eszembe jut Harry arca, mikor Sirius után akart rohanni! Nem én vagyok az egyetlen akinek hiányzik és aki szerette.
- Hidd el, nem az a megoldás, hogy itthon üljek tétlenül, és csak rágódjak a történteken. Értsd meg, muszáj elfoglalnom magam.
Olyan kedvesen kér, hogy maradjak, legalább csak ma, hogy nem tudok ellenállni. Egy napot kibírok. Sirius egy évet húzott le itt. Mi ez az egy nap ahhoz képest?
Milyen szerencse, hogy nyáron nincs tanítás! Most nem bírnám elviselni az idegesítő, pöffeszkedő griffendéleseket, vagy azokat az ostoba hugrabugosokat. Most sokkal fontosabb dolgaim vannak. Először is el kell mennem a Rend főhadiszállására jelentést tenni. Nevetséges! Néha nem értem a Rendtagokat. A Sötét Nagyúr ellen harcolunk, egy hasonlóan zsarnok, vén mágus vezetésével. Mitől jobb Dumbledore a Sötét Nagyúrnál? Mindketten hatalomra törnek, csak az eszközeik mások. És hogy én hova tartozom? Igazából nem is tudom. Jelen pillanatban a vén kártyakeverő kezében vagyok. Egész életem során támogatott, megvédett, és megbocsátott. És én így nagyon jól tudja, az adósa vagyok. Talán pont ezt akarta, lekötelezni. Hisz a másik oldalon, a Sötét Nagyúr hűséges szolgájaként gondot okoznék. Biztosabb maga mellett tudnia. Nekem pedig meglelel ez a felállás. Vajon Remus még mindig a főhadiszálláson van? Szeretném látni, megbizonyosodni róla, hogy jól van, ugyanakkor túl dühös vagyok hozzá. Irracionális, ostoba, és meggondolatlan idióta!