[Multichaptered] Kései sirató - prológus
Az életben valóban van egy olyan pillanat, mikor át kell értékelned minden addigi tettedet. Azt hiszem, nálam ez az a bizonyos pillanat.
Furcsa, lenézek az alattam tátongó mélységre, a vad hullámokra, és nem érzek semmit. Ez normális? Hm… normális… no igen, azt hiszem előbb el kéne döntenem, hogy mi számít normálisnak. Az például, hogy egyre közelebb és közelebb megyek a szakadék széléhez, normális? Arról nem is beszélve, hogy képtelen vagyok levenni a szemem a morajló tengerről. Mintha halk, női hangon suttogna valamit, de nem értem. Talán ha még pár centivel közelebb megyek…
De úgy látszik, ez már túl sok volt, az elől lévő lábam lecsúszik, én pedig majdnem lezuhanok. Nem érzek félelmet. Ez sem normális, ugye? Hiszen… hiszen bárki más most sikítana, segítségért kiáltana! Istenem segíts, nem tudom, mit csináljak! Ez a csenevész fa nem sokáig bírja, de most még könnyűszerrel felmászhatnék. De ez az átkozott tenger továbbra is morajlik. Igen, ez csupán morajlás, mert beszélni nem tudhat igaz? Az ág, amibe kapaszkodom nem éppen bizalomgerjesztő recsegéssel adja tudtomra: igazán itt az ideje, hogy válasszak végre. Valóban: választás élet vagy halál között. Könnyű döntés, nem igaz? Úgy érzem, talán túlságosan is józan vagyok, hiszen még csak nem is ver gyorsabban a szívem! Hirtelen egy sirály húz el a fejem fölött éles hangon rikácsolva. Én pedig erre a hangra ijedek meg. Hol van a normalátás határa? Akárhogy is, ezt akár jelnek is tekinthetem. Szerencsére az izmaimmal nincsen gond, elbírom magam, és elé gyorsan és simán feljutok a szikla peremére. Még hallom, ahogy a fa megadja magát és zuhan lefelé. Visszafordulok és ismét lenézek. A tenger épp akkor szippantja magába az ágat. És hirtelen csend lesz. Már nem morajlik olyan hangosan. Igen, döntöttem végre. Hát legyen. Mégiscsak maradok. Egyelőre. Teszem még hozzá, majd lassú léptekkel elindulok.
Igen, eldöntöttem, folytatom, bár nem tudom, hogyan is kell felvenni az élet fonalát. Erre nem tanítottál meg. Nem, én nem hibáztatlak, a döntéseid megkérdőjelezhetetlenek. Itt a helyem, ebben a múló testben, és jól van ez így, ám kérlek, adj erőt. Erőt, hogy megtanuljak élni, úgy ahogy azok, akik az előbb elmentek mellettem. Mosolyogtak. Azt hogyan kell? A szájuk széle a fülük felé húzódik, és úgy néz ki, mintha egy tálca lenne. A szemük pedig csillog. Én is elhúzom számat, mosolygok, de tudom, hogy nem jól csinálom. Mi lehet a baj? Olyan bonyolult ez! Ott minden más, minden egyszerűbb, átláthatóbb, tisztább. Itt mocsok van, zűrzavar, és minden szövevényes. Hogyan látják ők ezt át?
Bemegyek egy panzióba. A recepciós hatalmas szemeket meresztve bámul rám. Lenézek magamra. Valóban, észre se vettem, hogy tiszta kosz vagyok. Furcsa, hogy ez most még csak nem is zavar. Lehet, hogy mégsem vagyok olyan reménytelen? És megint felfelé görbül a szám, de ezúttal magától. Mosolygok, reflexből. És most már tudom, hogyan kell, megtanultam. Lám, milyen gyorsan tanul az ember. Ember, valóban, most az vagyok. Gyorsan visszatérek a jelenbe, a lányka még mindig csak bámul. Csak nem attól fél, hogy bántani fogom?
- Jó napot!. - kezdem, és közelebb lépek hozzá.
- Miben segíthetek? - kérdezi, és a hangja kissé megremeg.
Most már kezd idegesíteni. Ennyire riasztó lennék, a fenébe is?
- Egy szobát szeretnék, a lehető legolcsóbbat. - nyugalmat erőltetek magamra, és egy mosolyt. A lány pedig szinte felragyog, ahogy ránézek. És hirtelen megértem. Itt még így, ebben a testben is gyönyörűnek látszom. Köszönöm Uram, hogy legalább ennyit meghagytál nekem. Lehet, hogy még hasznomra válik, hisz úgy látszik, itt nagyon sokat jelentenek az ilyen külsőségek.
- Oh, értem. Ezt a papírt kéne kitölteni hozzá, valamint elkérnék egy útlevelet, de jogosítványt is elfogadok. - csicsergi, az arcomra pedig ráfagy a mosoly. Honnan szerezzek én most olyat?
- Valami baj van? - kérdezi kedvesen, én meg egy pillanatra lehunyom a szemem. Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint ahogy képzeltem. Istenem, könyörgöm bocsáss meg, nem lenne szabad ezt tennem, de nincs más választásom. Kinn veszélyes, ez az átkozott test pedig kimerült. Nem teszem soha többé, ez az első és utolsó alkalom, és csak a kényszer visz rá.
- Turista vagyok, és épp az imént raboltak ki. Nem tekinthetnénk el ettől most az egyszer? A nagykövetségre tartok, de az Zágrábban van, én pedig ma már képtelen vagyok tovább menni. - megpróbálok olyan elbűvölő lenni, amennyire csak tudok, és ez beválik, látom, ahogy szinte elolvad a pultja mögött. Könyörgöm, bocsáss meg Uram.
- Sajnos szobát nem adhatok, különben elveszthetem az állásomat is, ám egy régi sátrat oda tudok adni. Egy kilométerre innen van egy Camping, ott nem kérnek papírt, ha előre fizet.
Gyorsan átgondolom a hallottakat. Pénzem az van, hiszen anélkül biztosan éhen haltam volna, és nem azt szabták ki büntetésemül. Igaz, nem olyan sok, ám kezdetnek elég. Pár napot eltölthetek sátorozással, amíg át nem gondolom hogyan tovább.
- Hálásan megköszönném a segítséget. - nézek fel pár pillanat után.
Szegény lány nem tudja hova tegye magát örömében, gyorsan felrohan az emeletre, ám úgy a feléig jut, mire a fejéhez csap és elindul visszafelé.
-A szobakulcsot ügyesen itt felejtettem. - nevetgél zavarában.
Ajaj, azt hiszem csinálnom kell valamit a külsőmmel. Nemrég még előnynek hittem, ám bajt is hozhat rám, ha túl nagy hatással vagyok az emberekre. Körülnézek egy kicsit. Igazán ízlésesen van berendezve az előtér. Egy hatalmas kanapé, egy amolyan képes micsoda, a televízió, meg újságok. Kellemes lehet itt üldögélni.
Léptekre leszek figyelmes, és gyorsan a bejárat felé fordulok. Egy nő és egy férfi sétálnak be, mindkettő fürdőruhában, egyik kezükben törülözőt, meg táskát szorogatnak, másikkal egymást szoronagtják. Lassan andaognak,boldogan mosolyogva és nvetgélve.
A gyomromba azonnal görcs áll. Nem, nem akarom ezt látni, menjetek már. Rosszul vagyok, nagyon…!
Végre elindulnak felfelé a lépcsőn, a férfi átveti kezét a nőén, és még jobban magához szorítja. Nem bírom. Menjetek már, könyörgöm.
De mégsem bírom ki, hogy ne nézzek utánuk, míg el nem tűnnek a lépcsőfordulóban. Elsétálok a kanapéig és hangos puffanással beledőlök. Kezembe temetem az arcom, és érzem, hogy közel állok az összeomláshoz. Nem, ezt nem tehetem. Hát mi vagyok én? Nem…nem…nem….igenis felemelt fejjel fogom tűrni a büntetésemet. Felállok, lehunyom a szemem, majd lassan felemelem a kezem, közben nagyon sóhajtok Tudom, hogy nem kéne ezt csinálnom, hiszen ezt nem normális itt, de megnyugtat ez a póz. Pedig most nem repülhetek, nem érzem a hátamon szárnyaim súlyát.
- Uram? - szól egy női hang, én meg gyorsan levágom a kezemet, és ránézek a visszaérkező recepciósra.
- Minden rendben? - folytatja a kérdezősködést.
Ah, de nehéz megszokni ezt a világot. Hogy fogok én valaha is beilleszkedni? Bólintok egyet a lány felé, majd gyorsan odalépek mellé és elveszem a láthatóan nehéz sátrat.
- Köszönöm. - suttogja és úgy bámulja a cipőjét, mintha valami rettentően érdekfeszítő dolog lenne rajta. Nem mer a szemembe nézni. Tulajdonképpen aranyos, ahogy teljesen zavarban van, és igazán kedves tőle, hogy segít.
- Én tartozom köszönettel. - eresztek meg egy visszafogott nevetést. - Nos, azt hiszem ideje indulnom. A város felé tartó főúton kell mennem, igaz?
- Igen, arra. Nincs nagyon messze, szerintem még sötétedés előtt megtalálja.
- Még egyszer köszönöm. Minden jót. - búcsúzom el, és kilépek az épületből. A Nap már alacsonyan jár, a tájat aranyos, tompa fénybe vonja. Ez a kedvenc napszakom. Immáron jobbkedvűen indulok el megadott irányba, és élvezem a sós, finom levegőt. Végül is szerencsés vagyok, hogy itt ébredtem fel. Mindig is szerettem ezt a tengert, ezeket a hegyeket.
Nem jár sok autó erre, úgyhogy kényelmesen tudok sétálni az út mellett. Tényleg nincs messze a camping, alig negyed óra és megpillantom a lakókocsik és sátrak erdejét. Itt is a recepcióra megyek be, azonban nem egy bájos lány, hanem egy morcos fiatal fiú fogad.
- Jó estét! Segíthetek? - fel sem pillantott az előtte heverő papírhalmazból. Milyen kedves, húzom el az orrom.
- Három napra szeretnék sátorhelyet. - közlöm, és az én hangom is elég élesre sikeredett, pedig nem akartam így reagálni. Remélem, legközelebb már vissza tudom fogni magam.
- Útlevél, személyi igazolvány? -kérdezi, és immár rám emeli szúrós tekintetét.
Sóhajtok egyet, és magamban ismét fohászkodom a megbocsátásért. Nem tehetek mást, megint elő kell vennem az előző hazugságot.
- Ellopták őket a délután folyamán, azonban a közeli panzióban megsúgták, hogy ha esetleg előre leteszem a pénzt....- ismételten kénytelen vagyok kihasználni a külső adottságaimat, és újdonsült tudományomat, a mosolygást bevetni. A hatás nem marad el, a fiú arca ellágyul. Az asztalra rakom a megfelelő összeget. Uram, kérlek bocsásd meg gyarlóságom!
- Ha így áll a helyzet…- egyezik bele a fickó, én pedig, mielőtt még meggondolhatná magát, egy jóéjszakát kíséretében távozom. Hát ez is sikerült.
Három nap...Olyan kevésnek tűnik ez most, mikor ilyen fontos dolgokat kell eldönteni, átgondolni.Az idő nagy úr, akárcsak az, aki irányítja. hát lássunk neki a dolgoknak.
Furcsa, lenézek az alattam tátongó mélységre, a vad hullámokra, és nem érzek semmit. Ez normális? Hm… normális… no igen, azt hiszem előbb el kéne döntenem, hogy mi számít normálisnak. Az például, hogy egyre közelebb és közelebb megyek a szakadék széléhez, normális? Arról nem is beszélve, hogy képtelen vagyok levenni a szemem a morajló tengerről. Mintha halk, női hangon suttogna valamit, de nem értem. Talán ha még pár centivel közelebb megyek…
De úgy látszik, ez már túl sok volt, az elől lévő lábam lecsúszik, én pedig majdnem lezuhanok. Nem érzek félelmet. Ez sem normális, ugye? Hiszen… hiszen bárki más most sikítana, segítségért kiáltana! Istenem segíts, nem tudom, mit csináljak! Ez a csenevész fa nem sokáig bírja, de most még könnyűszerrel felmászhatnék. De ez az átkozott tenger továbbra is morajlik. Igen, ez csupán morajlás, mert beszélni nem tudhat igaz? Az ág, amibe kapaszkodom nem éppen bizalomgerjesztő recsegéssel adja tudtomra: igazán itt az ideje, hogy válasszak végre. Valóban: választás élet vagy halál között. Könnyű döntés, nem igaz? Úgy érzem, talán túlságosan is józan vagyok, hiszen még csak nem is ver gyorsabban a szívem! Hirtelen egy sirály húz el a fejem fölött éles hangon rikácsolva. Én pedig erre a hangra ijedek meg. Hol van a normalátás határa? Akárhogy is, ezt akár jelnek is tekinthetem. Szerencsére az izmaimmal nincsen gond, elbírom magam, és elé gyorsan és simán feljutok a szikla peremére. Még hallom, ahogy a fa megadja magát és zuhan lefelé. Visszafordulok és ismét lenézek. A tenger épp akkor szippantja magába az ágat. És hirtelen csend lesz. Már nem morajlik olyan hangosan. Igen, döntöttem végre. Hát legyen. Mégiscsak maradok. Egyelőre. Teszem még hozzá, majd lassú léptekkel elindulok.
Igen, eldöntöttem, folytatom, bár nem tudom, hogyan is kell felvenni az élet fonalát. Erre nem tanítottál meg. Nem, én nem hibáztatlak, a döntéseid megkérdőjelezhetetlenek. Itt a helyem, ebben a múló testben, és jól van ez így, ám kérlek, adj erőt. Erőt, hogy megtanuljak élni, úgy ahogy azok, akik az előbb elmentek mellettem. Mosolyogtak. Azt hogyan kell? A szájuk széle a fülük felé húzódik, és úgy néz ki, mintha egy tálca lenne. A szemük pedig csillog. Én is elhúzom számat, mosolygok, de tudom, hogy nem jól csinálom. Mi lehet a baj? Olyan bonyolult ez! Ott minden más, minden egyszerűbb, átláthatóbb, tisztább. Itt mocsok van, zűrzavar, és minden szövevényes. Hogyan látják ők ezt át?
Bemegyek egy panzióba. A recepciós hatalmas szemeket meresztve bámul rám. Lenézek magamra. Valóban, észre se vettem, hogy tiszta kosz vagyok. Furcsa, hogy ez most még csak nem is zavar. Lehet, hogy mégsem vagyok olyan reménytelen? És megint felfelé görbül a szám, de ezúttal magától. Mosolygok, reflexből. És most már tudom, hogyan kell, megtanultam. Lám, milyen gyorsan tanul az ember. Ember, valóban, most az vagyok. Gyorsan visszatérek a jelenbe, a lányka még mindig csak bámul. Csak nem attól fél, hogy bántani fogom?
- Jó napot!. - kezdem, és közelebb lépek hozzá.
- Miben segíthetek? - kérdezi, és a hangja kissé megremeg.
Most már kezd idegesíteni. Ennyire riasztó lennék, a fenébe is?
- Egy szobát szeretnék, a lehető legolcsóbbat. - nyugalmat erőltetek magamra, és egy mosolyt. A lány pedig szinte felragyog, ahogy ránézek. És hirtelen megértem. Itt még így, ebben a testben is gyönyörűnek látszom. Köszönöm Uram, hogy legalább ennyit meghagytál nekem. Lehet, hogy még hasznomra válik, hisz úgy látszik, itt nagyon sokat jelentenek az ilyen külsőségek.
- Oh, értem. Ezt a papírt kéne kitölteni hozzá, valamint elkérnék egy útlevelet, de jogosítványt is elfogadok. - csicsergi, az arcomra pedig ráfagy a mosoly. Honnan szerezzek én most olyat?
- Valami baj van? - kérdezi kedvesen, én meg egy pillanatra lehunyom a szemem. Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint ahogy képzeltem. Istenem, könyörgöm bocsáss meg, nem lenne szabad ezt tennem, de nincs más választásom. Kinn veszélyes, ez az átkozott test pedig kimerült. Nem teszem soha többé, ez az első és utolsó alkalom, és csak a kényszer visz rá.
- Turista vagyok, és épp az imént raboltak ki. Nem tekinthetnénk el ettől most az egyszer? A nagykövetségre tartok, de az Zágrábban van, én pedig ma már képtelen vagyok tovább menni. - megpróbálok olyan elbűvölő lenni, amennyire csak tudok, és ez beválik, látom, ahogy szinte elolvad a pultja mögött. Könyörgöm, bocsáss meg Uram.
- Sajnos szobát nem adhatok, különben elveszthetem az állásomat is, ám egy régi sátrat oda tudok adni. Egy kilométerre innen van egy Camping, ott nem kérnek papírt, ha előre fizet.
Gyorsan átgondolom a hallottakat. Pénzem az van, hiszen anélkül biztosan éhen haltam volna, és nem azt szabták ki büntetésemül. Igaz, nem olyan sok, ám kezdetnek elég. Pár napot eltölthetek sátorozással, amíg át nem gondolom hogyan tovább.
- Hálásan megköszönném a segítséget. - nézek fel pár pillanat után.
Szegény lány nem tudja hova tegye magát örömében, gyorsan felrohan az emeletre, ám úgy a feléig jut, mire a fejéhez csap és elindul visszafelé.
-A szobakulcsot ügyesen itt felejtettem. - nevetgél zavarában.
Ajaj, azt hiszem csinálnom kell valamit a külsőmmel. Nemrég még előnynek hittem, ám bajt is hozhat rám, ha túl nagy hatással vagyok az emberekre. Körülnézek egy kicsit. Igazán ízlésesen van berendezve az előtér. Egy hatalmas kanapé, egy amolyan képes micsoda, a televízió, meg újságok. Kellemes lehet itt üldögélni.
Léptekre leszek figyelmes, és gyorsan a bejárat felé fordulok. Egy nő és egy férfi sétálnak be, mindkettő fürdőruhában, egyik kezükben törülözőt, meg táskát szorogatnak, másikkal egymást szoronagtják. Lassan andaognak,boldogan mosolyogva és nvetgélve.
A gyomromba azonnal görcs áll. Nem, nem akarom ezt látni, menjetek már. Rosszul vagyok, nagyon…!
Végre elindulnak felfelé a lépcsőn, a férfi átveti kezét a nőén, és még jobban magához szorítja. Nem bírom. Menjetek már, könyörgöm.
De mégsem bírom ki, hogy ne nézzek utánuk, míg el nem tűnnek a lépcsőfordulóban. Elsétálok a kanapéig és hangos puffanással beledőlök. Kezembe temetem az arcom, és érzem, hogy közel állok az összeomláshoz. Nem, ezt nem tehetem. Hát mi vagyok én? Nem…nem…nem….igenis felemelt fejjel fogom tűrni a büntetésemet. Felállok, lehunyom a szemem, majd lassan felemelem a kezem, közben nagyon sóhajtok Tudom, hogy nem kéne ezt csinálnom, hiszen ezt nem normális itt, de megnyugtat ez a póz. Pedig most nem repülhetek, nem érzem a hátamon szárnyaim súlyát.
- Uram? - szól egy női hang, én meg gyorsan levágom a kezemet, és ránézek a visszaérkező recepciósra.
- Minden rendben? - folytatja a kérdezősködést.
Ah, de nehéz megszokni ezt a világot. Hogy fogok én valaha is beilleszkedni? Bólintok egyet a lány felé, majd gyorsan odalépek mellé és elveszem a láthatóan nehéz sátrat.
- Köszönöm. - suttogja és úgy bámulja a cipőjét, mintha valami rettentően érdekfeszítő dolog lenne rajta. Nem mer a szemembe nézni. Tulajdonképpen aranyos, ahogy teljesen zavarban van, és igazán kedves tőle, hogy segít.
- Én tartozom köszönettel. - eresztek meg egy visszafogott nevetést. - Nos, azt hiszem ideje indulnom. A város felé tartó főúton kell mennem, igaz?
- Igen, arra. Nincs nagyon messze, szerintem még sötétedés előtt megtalálja.
- Még egyszer köszönöm. Minden jót. - búcsúzom el, és kilépek az épületből. A Nap már alacsonyan jár, a tájat aranyos, tompa fénybe vonja. Ez a kedvenc napszakom. Immáron jobbkedvűen indulok el megadott irányba, és élvezem a sós, finom levegőt. Végül is szerencsés vagyok, hogy itt ébredtem fel. Mindig is szerettem ezt a tengert, ezeket a hegyeket.
Nem jár sok autó erre, úgyhogy kényelmesen tudok sétálni az út mellett. Tényleg nincs messze a camping, alig negyed óra és megpillantom a lakókocsik és sátrak erdejét. Itt is a recepcióra megyek be, azonban nem egy bájos lány, hanem egy morcos fiatal fiú fogad.
- Jó estét! Segíthetek? - fel sem pillantott az előtte heverő papírhalmazból. Milyen kedves, húzom el az orrom.
- Három napra szeretnék sátorhelyet. - közlöm, és az én hangom is elég élesre sikeredett, pedig nem akartam így reagálni. Remélem, legközelebb már vissza tudom fogni magam.
- Útlevél, személyi igazolvány? -kérdezi, és immár rám emeli szúrós tekintetét.
Sóhajtok egyet, és magamban ismét fohászkodom a megbocsátásért. Nem tehetek mást, megint elő kell vennem az előző hazugságot.
- Ellopták őket a délután folyamán, azonban a közeli panzióban megsúgták, hogy ha esetleg előre leteszem a pénzt....- ismételten kénytelen vagyok kihasználni a külső adottságaimat, és újdonsült tudományomat, a mosolygást bevetni. A hatás nem marad el, a fiú arca ellágyul. Az asztalra rakom a megfelelő összeget. Uram, kérlek bocsásd meg gyarlóságom!
- Ha így áll a helyzet…- egyezik bele a fickó, én pedig, mielőtt még meggondolhatná magát, egy jóéjszakát kíséretében távozom. Hát ez is sikerült.
Három nap...Olyan kevésnek tűnik ez most, mikor ilyen fontos dolgokat kell eldönteni, átgondolni.Az idő nagy úr, akárcsak az, aki irányítja. hát lássunk neki a dolgoknak.