[One shot] Kegyetlen érzelmek
Villódzó, vakító fények.
…
Izzadt testek.
…
Mindent átjáró, vadul dübörgő zene.
Igen, ez a Babylon. Ahol egy röpke percre elhiheti az ember, megnyerte a Mennyországba szóló, remélhetőleg nem retúrjegyet. És ott az a bűvös, bűnös, kéjjel kecsegtető, csodás helyiség is, ahol sosem gyúlnak ki a fények. A sötét szoba. És ott van természetesen Brian Kinney is, elengedhetetlen részeként a sosem múló forgatagnak. A táncparkett közepén, két dudorodó izmú, gyönyörű pasi között lágyan ringatóznak a hangszórókból üvöltő számra. Emmett megtámaszkodik a pultnál, legjobb és leghűségesebb barátjával, Teddel az oldalán. Dühödt és egyben gyönyörködő tekinteteket vetve a táncoló Brian felé.
- Ezt nem hiszem el. Hogy képes most is arra gondolni, mikor Justin kómában van?
- Drágám! Elfelejted, hogy Brian Kinneyről beszélünk. Számára sosem létezett más, és nem is fog. Főleg nem egy szerencsétlenül járt kamasz. - válaszol egy koktélt kortyolgatva Tednek.
Brian szép lassan, kézen fogva vezette partnereit a Babylon hátsó, eldugott, mégis igencsak kedvelt helyiségébe.
Érintések…
…
Sóhajok…
…
Kéjes nyögések…
Brian mind jól ismerte, talán túlzottan is. Kimerülten dőlt le az ágyára. Sivár, szürke lakása most hidegebbnek tűnt, mint valaha. Hiába az egész éjszakás buli, pia, drog és az egész éjjel tartó sex, utána meg a korházban töltött órák, mégsem tudta eléggé kifárasztani magát ahhoz, hogy végre valahára elnyomja az álom. Amióta az a szörnyűség történt, csak felszínesen aludt, újjáélve a baleset minden egyes pillanatát. És minden reggel izzadtan, rémülten ült fel rémálmából. Fülében még ott visszhangzott: Nem…nem…nem…nem…Úristen!!!!!!
Brian Kinney: önző, egocentrikus, sexmániás, bunkó, érzéketlen… Ehhez hasonló jelzők tömkelegét sorolhatnánk fel róla, és őt ez nemhogy nem zavarta, még élvezte is. Büszke volt a távolságtartására, keménységére. És most is fenn akarta tartani a látszatot. Őt semmi, és senki nem zökkentheti ki a megszokott kényelmes életéből. És mégis…Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből az élettelennek tűnő, véres, összetört Justint.
***
Múltak az óráknak tűnő percek, napok. Justin kétheti kóma után végre magához tért, így az egész csapat örömmel vonult be meglátogatni a kis beteget. Justin testileg ugyan rendbe jött mostanra, leszámítva a kezét, de lelkileg...
Minden apró váratlak mozdulatra összerezzent. Félt mindentől, és mindenkitől. Senki nem érinthette meg. Debbie szegény meg elkövette az a végzetes hibát, hogy örömében át akarta ölelni szegény fiút, aki erre ijedten húzódott hátra, szaggatottan lélegezve. Szemeiben rettegés tükröződött. Aztán mikor megnyugodtak a kedélyek, Justin mohón Brian után érdeklődött.
- Ő hol van? Miért nem jött be ő is? - kérdezte az előtte toporgó barátait. Akárhogy is próbálta leplezni, hangja keserűen csengett.
- Mással van elfoglalva, történetesen saját magával….mint midig. - fintorodott el Ted, de Emmett egy hatásos pillantással belé fojtotta a továbbiakat.
Mindenki érezte, nem lenne szerencsés Brian jelenlegi életviteléről beszélniük az amúgy is eleget szenvedett, sebzett Justinnak. Pár perccel később, a folyosón sétálva Mel kifakadt.
- Ezt nem hiszem el, hogy lehet valaki ilyen érzéketlen bunkó? Egyszer sem volt képes betolni a seggét szegény sráchoz. Elmegyek Brianhez és ha kell, a farkánál fogva húzom ide.
Linz és Mell nemsokára már Brian ajtaján kopogtattak, de hiába. Nem kaptak választ. De tőle ez megszokott volt, így tovább dörömböltek.
- Nyisd már ki te kretén! Tudjuk, hogy itthon vagy!- ordította be Mel.
Léptek zaja hallatszott, majd a tolóajtó kitárult a két nő előtt.
- Micsoda kedves meglepetés - mosolyodott el gúnyosan a félig meztelen Brian.
- Ma benn voltunk Justinnál. Felébredt a kómából. - lépett beljebb Lindsay
- Tudom.
- Igen? Akkor meg miért nem bírtál egyszer az életben tenni valami jót, és odatolni a képed?
- Minek? - kérdezte a férfi flegmán, majd odament a hűtőhöz és egy üveg sört kezdett kortyolgatni. Nekitámaszkodott a pultnak és onnan nézett a csípőre tett kezű, dühtől villámló szemű Linzre.
- Talán azért, mert egész végig rólad kérdezett, és talán azért, mert nagyon örült volna neki.
- Nem vagyok az anyja, se a barátja…senkije nem vagyok…és legfőképpen nem vagyok kibaszott Terézapu!
- Hát rohadtul nem. Egy önimádó seggfej vagy. Gyere Linz, ennek semmi értelme. Kár volt azt hinnünk, hogy szorult belé némi jóérzés. - fejezte be a társalgást Mel.
Majd gyors léptekkel magára hagyták Briant a csapongó gondolataival.
***
Halk nyögések.
…
Izzadt, egymásba fonódó testek
…
A gyönyör eget rengető, mámorító érzése
Brian ezeknek élt. Minden beszélgetés, minden mozdulat, minden érintés mind-mind ezt a jó célt szolgálta. Elég volt pár apró, érzéki, fülbe suttogott szó, és bárkit megkaphatott. Tökéletesen felépített test + tökéletes fellépés + tökéletes szöveg = jó kis dugás. Ez volt Brian életének egyszerű egyenlete. És most úgy tűnik, ebbe az aprócska számításba hiba csúszott. Történetesen egy szőke, kék szemű, kedves mosolyú fiatal srác személyében.
- Nem…nem…nem…nem…Úristen!!!!!! - hallatszott Brian kiáltása, a hatalmas ház pedig halkan visszhangozta a kétségbeesett szavakat.
A férfi zihálva, izzadtan riadt fel az újra és újra előbukkanó, kegyetlenül kínzó álomból. Az ágya melletti kis órára nézett: Fél 4!!! De hiszen még csak épp, hogy megjött a korházból és elaludt! Brian idegesen pattant ki a matracról, és berakott valami zenét, aztán a kanapé kényelmében rágyújtott egy cigire. Rémülten vette tudomásul, nem tudja megállítani gondolatai özönét. Már sajnálta, hogy elküldte a délutáni szexpartnerét. Az legalább megvédené saját gondolataitól. Hogy is hívták? Valami Alex? Vagy Adam? Áh, fene se emlékszik már.
- És Melék mégis mit képzelnek? Idejönnek kioktatni? Mégis mi a fasz közük van hozzá, hogy bemegyek-e Justinhoz? - lyukadt ki végül az őt oly sértő látogatáshoz.
De persze azt nem vallotta volna be nekik, hogy minden áldott nap ott virrasztott a korházban, a kórterem ajtaján át figyelve Justin minden mozdulatát, nyugtalan álmát.
Idegesen pattant fel, és ment vissza az ágynál elhajigált ruháihoz, majd kezébe vette a hajdan vakítóan fehér selyemsálat, mely a támadás óta véresen, megsárgulva lógott Brian nyakában. Nem tudta, és nem is akarta megmagyarázni, miért hat rá annyira megnyugtatóan a sál. Talán félt a választól, félt az érzéseitől.
Nem akart Justinnal találkozni. Nem tudott volna mit mondani neki. Kérjen bocsánatot? Na nem, még véletlenül sem. Az nem ő lenne. Folytassa ott a kapcsolatukat, ahol abbahagyták? Tegyen úgy, mintha semmi nem történt volna? Legyen Justinnal pusztán szánalomból? És avval mit nyerne a fiú? Igen, bűntudata volt. Tudta, hogy ha nem megy el a szalagavatóra, ez nem történt volna meg. Ha akkor nem akarja ellenállhatatlanul megdugni, bevezetni a meleg életbe… .
De élvezte, nagyon is élvezte, Justin mohó szerelmét. Imponált neki, hogy felkeltheti egy ennyire fiatal srác figyelmét. De nem akart „járni” vele. Nem akart egy kapcsolat kalitkájában vergődni. Na azt már nem. Még ettől a szótól: kapcsolat, is elfogta a heveny hányinger. Nem bírta ép ésszel felfogni, hogy képes valaki lekötni magát, a személyes szabadságát feláldozni a „szerelem” oltárán.
Ő szerencsére soha nem volt képes így gúzsba kötni magát, avagy inkább a farkát. Különben is, kész rizikó. Az ember minek tenné kockára a szívét, ha anélkül is megszerezheti, amit akar? Ez volt az a pont, ahol abbahagyta az értelmetlen és tökéletesen hozzá nem illő önvádaskodást és inkább visszament a jó meleg paplan alá, kezében a véres, szívszorító emlékeket idéző sállal.
***
Mr. Kinney napjai egyformán teltek. Reggel elment dolgozni, ostoba, idegesítő, pénzhajhász emberek zsebét tömte még jobban tele pénzzel, előállt valami briliáns ötlettel, ami megmenthette a hájas seggüket. Aztán hazament, átöltözött valami szexi, márkás ruciba és irány a buli. Lehetőségnek például ott a Woody’s vagy a Babylon, esetleg a Hústorony vagy a Játszóház. Hmm... nem nehéz a választás, mint legtöbbször, most is marad a jól bevált, kívülről-belülről ismert Babylonnál. Hiába, ott a legcsodálatosabbak a pasik! És véletlenül kivel fut ott össze az ember? Természetesen ott volt Emmett és Ted is.
- Már megint itt vagy? - kérdezte nem túl kedvesen Emmett.
- Van jobb dolgom? - válaszolt a szokásos, elhagyhatatlan gúnyos mosollyal Brian.
- Például bemenni Justinhoz. - egészíti ki Ted barátja mondandóját egy rosszalló pillantás kíséretében.
- Na jó fiúk, kezdtek unalmasak lenni. Nincs más témátok? Meléktől már megkaptam a napi lecseszést. De azt hiszem, nekem már megvan a ma esti programon. - vett szemügyre egy érzékien táncoló párocskát.
El sem köszönt, rögtön elindult a kiszemeltjei felé. Normál esetben azt hinné az ember, egy szerelmespár nem hagyja csak úgy, hogy kikezdjenek velük. De Brian Kinneyről volt szó. Elég volt csak egy pillantást vetniük a szűk póló alól kidudorodó izmokra, a gyönyörű szemekre és többé nem volt ellenvetésük.
Hamarosan már a lakásának felvonójában voltak. Az egyik srác vadul csókolózott Briannel, míg a másik minden erejével azon igyekezett, hogy kihámozza a nadrágjából. A legfelső emeletre már lihegve, hiányos öltözékben értek fel. Gyorsan behúzták maguk után a tolóajtót, és ismét elvesztek egymásban. Brian szép lassan maga után húzta az őt csókoló, vágytól remegő pasikat. Mikor elérték a hálószobát, ledőlt az ágyra és hagyta, hogy kényeztessék. A fiatalabb srác elkezdte levenni róla felsőjét, míg a hosszú, barna hajú kedvese övével volt elfoglalva. Hamarosan már mindhárman teljesen meztelenek voltak. Brian élvezettel hunyta le a szemét, mikor megérezte a szöszi kutató nyelvét ágyékán. Majd társa apró csókjait feszes hasán. A szöszi egyre vadabbul, élvezettel szívta, kényeztette Briant, egyre hangosabb nyögéseket kiváltva belőle.
Justin nevetve csókolt bele Brian érzékeny fülébe, majd megcirógatta arcát. Egy apró csókot váltottak, majd Justin megszabadítva a férfit a nem kívánt, zavaró ruhadaraboktól, kis leheletnyi csókokkal hintette be az immár remegő, csupasz mellkast.
Brian megpróbálta elhessegetni a zavaró emlékeket és átadni magát a jól ismert, csodás érzésnek. Mielőtt még elment volna, gyorsan leállította a rajta ügyködő srácot, és egy erős mozdulattal a hátára fordította. A másiknak meg odadobott egy gumit.
- Húzd fel rám. - adta ki a parancsot.
A srác meg ellenkezés nélkül, készségesen teljesítette a kérést.
Justin nevetve egy kanál fagyit próbált Brian szájába tömni. Meztelenül ül Brian mellkasán. Arcán egy kétértelmű fehér folttal. A férfi mohón nyúlt a kanál után, majd egy csókkal átadta az édes vaníliafagyit. Gonosz mosollyal csiklandozta meg a fiatal srác érzékeny hónalját, heves kapálózást váltva ki evvel a márvány színű testből.
Brian elhúzódott partnereitől, és dühösen rájuk förmedt.
- Tűnés! Kifelé!
- He? Most meg mi bajod?
- Megsüketültetek? KIFELÉ!!! -kipattant az ágyról, és gyorsan kituszkolta a megrökönyödött srácokat, és hangos csattanással bezárta az ajtót.
Hátát a hideg fémnek vetve leült a földre, kezébe temetve arcát. Ideges volt, dühös. Rettenő dühös és összezavarodott. Még soha nem fordult vele ilyesmi elő. Miért? Miért jöttek elő a Justinos emlékek? Azok a kedves, együtt töltött percek? Miért nem hagyják őt nyugodni? Most lecsúszott egy ilyen jónak ígérkező dugásról!! A fenébe!!
Lassan feltápászkodott a földről és elindult összeszedni a széthajigált ruhadarabjait. Csöngött a telefon, de nem vette fel. Már jó ideje nem válaszolt a hívásokra. De a telefon kitartóan tovább csengetett, majd bekapcsolt az üzenetrögzítő.
- Brian. Ott vagy? Ma már legalább ötödször hívlak. Lennél szíves felvenni? Vagy legalább hívj vissza! - Michael hangja megrovóan, keserűen csengett.
Nem is csoda. Amióta elköltözött, számtalanszor hívta Briant, aki még csak annyira se méltatta, hogy felvegye a kagylót és legalább pár szót váltson vele. Nem értette, miért távolodott el tőle így legjobb barátja.
Brian csak egy apró mozdulattal kikapcsolta a készüléket, magára kapott egy kabátot és gyors léptekkel a korházba indult. Nem tudta, miért, de úgy érezte, muszáj odamennie.
***
Sebesség…
Száguldás…
A veszély mindent feledtető, mámorító érzése…
Briant mindig is megnyugtatta a sebesség, a vad hajsza. Kihozni mindent a lóerőtől duzzadó szuper verdából. Dübörgő zene, a pirinyó pontoknak tűnő fák, az összemosódott táj. Az ész nélküli száguldás minden más nem kívánatos gondolatot ki tud űzni a gondoktól zsibbadt fejből. Minden elveszti realitását, csak a szédítő tempó, az adrenalin létezik.
Brian még sokáig kocsikázott így végig a kihalt éjszakai utcákon, míg végre rászánta magát, és a korház felé vette az irányt. A parkoló néptelen volt, a hatalmas, üres betontömeg üvöltve visszhangozta a fekete dzsip motorzúgását. Bent azonban, meglepő módon még javában zajlott az élet. Nővérek jöttek-mentek, orvosok beszélgettek egymással, vagy csak kávézva, ücsörögtek várták a műszak lejártát.
Főhősünk azonban nem foglalkozott a névtelen sokasággal, céltudatos, lassú léptekkel haladt végig a kortermek és folyosók labirintusán. Pár perc kitartó séta után pedig megérkezett a keresett neurológia részleg feliratú ajtóhoz. Már éppen azon volt, hogy lenyomja a kilincset és besétáljon rajta, de valami visszatartotta. Hatalmas szerencséjére megérzéseiben ezúttal sem kellett csalódnia, egy pillanattal később beszélgetés foszlányai lett figyelmes.
- Nyugodtan menjen be a fiához, asszonyom. Biztosan nagyon fog örülni magának. - hallatszott egy mély férfihang.
- Biztos nincs hozzá késő? Tudja, igazán nem akarom Justint zavarni a pihenésben.
- Ugyan már! Pár perccel ezelőtt még javában gyakorolt az éjszakás nővérkével. Igazán kitartó kölyök.
Jennifer hálásan mosolygott az orvosra, illedelmesen megköszönte a segítséget, aztán az ajtó mögött megbúvó férfit észre sem véve végigment a folyosón, be egyenesen Justinhoz.
Brian óvatosan belépett az ajtón, lassan odasétált a szöszi kórterméhez, persze úgy állva meg, hogy minden egyes szót ki tudjon venni a beszélgetésből. Mégis a benn zajló eseményekből semmi nem hallatszott ki, csak az egy idő után kialakuló hangos szóváltás jutott el a kint várakozó férfi füléig.
- Hagyjuk, úgysem értenéd meg.
- És mi lenne, ha tennénk egy próbát? Már megint az a Brian, igaz? - tette fel a kínos kérdés egy lemondó sóhajjal Jannifer.
- Mondom, ejtsük a témát, anya!
- Miért viselkedsz így? Miért nem vagy képes egyszer az éltben közelebb engedni magadhoz? Hogy vagy képes még ezek után is jobban megbízna abban a..abban…
- Szemétládában, aki megrontotta az egy szem fiad? Ezt akartad mondani? Gyerünk, mondd csak nyugodtan ki! Ne fogd vissza magad!
- Justin, én nem így gondoltam. De próbálj egy kicsit legalább megérteni. Nem akarom látni, hogy szenvedj a miatt a férfi miatt. Neked olyasvalaki kell, aki megért, támogat, és viszont szeret. Lássd be, ez Brian esetében nem igaz. Ő nem szeret téged, csak kihasznál. Hajlandó volt egyszer is bejönni hozzád? Érdekelte, hogy mi történik veled?.
- Én ezt nem hallgatom tovább.
- Őmiatta majdnem elvesztettelek, hát nem érted? Ha fontos lennél neki, ha törődne veled... De te csak egy…egy dugás voltál neki!
- ELÉG! - kiáltotta Justin, majd a szoba ajtaja hatalmas dörrenéssel kicsapódott.
Briannek még épp időben sikerült elbújnia, újfent kihasználva az ajtó jótékony takarását. A szőke srác nem vette észre, ki mellett haladt is el az előbb, az ajtó mellett lévő hatalmas szekrény pedig plusz védelmet nyújtott a férfinak. Justin lassan, komótosan sétált végig a folyosón, majd hatalmas lendülettel levetette magát egy padra. Bentről még hallatszott Jennifer halk szipogása, de Brian figyelmét immár valaki más kötötte le.
A fiatal srác ott gubbasztott a padon, irtózatosan remegő jobb kezét erősen tartva a ballal. Ahogy alábbhagyott végre az idegtépő rohamszerűség, arcát két kezébe temetve csendes pityergésbe kezdett. Szőke tincsei eltakarták kék íriszét, de a halk szipogás mindent elárult. Ez a halk sírás ezerszer többet mondott el minden szónál. Anyja szavai a szívéig hatoltak, és ott féreg módjára támadtak rá szívére. Persze, hogy igaza volt Jennifernek. De hogy lehetne ezt a kegyetlen valóságot elfogadni? Hogy lehetne ebbe belenyugodni? Nem, addig nem tud megnyugodni, amíg Briant kérdőre nem vonja, amíg meg nem tudja, miért viselkedik így. Neki tudnia KELL, MUSZÁJ.
Mr. Kinney szinte érezte a srác fejében megfogalmazódott gondolatokat, a fájdalmat, amit ő okozott. Tőle szokatlan módot hatalmas késztetést érzett rá, hogy odamenjen a szöszihez, magához ölelje, s addig ringassa, míg a hófehér, gyönyörű test megnyugtató álomba nem szenderül.
De nem!
Nem teheti. Hiszen akkor lebukna! Majdnem két hónapi gondos munka, tökéletes álca semmisülne meg, ha most felállna biztos rejtekéből. Az érzéketlenség látszata, a szépen, aprólékosan felépített image menne tönkre. Igen, fény derülne a hihetetlen igazságra, Brian Kinneynek is olykor vannak érzései. És mégis. Lábai maguktól keltek életre, mintha nem is ő irányítaná. Valami mélyebb dolog az értelemnél. Lassan felemelkedett a takarásból. Megtette az első lépést a srác felé, és talán valami más, számára érthetetlen, megközelíthetetlen valami felé, ami kísértetiesen emlékeztette őt a szeretet oly undorító érzésére.
Ha most Justin odanézne…
Ha csak egy pillanatra felemelné tekintetét…
De a sors ismét közbeavatkozott, a szoba ajtaja újfent kinyílt, s az aggódó anyuka sietett fia felé. Brian még egy pillanatra nézte az egymást ölelő anya-fia párost, majd bőrdzsekijét hátára dobva, beleolvadva a biztonságot nyújtó arctalan sokaságba, észrevétlenül, ahogy jött, el is ment. Senki nem tudott a látogatásáról.
Szerencséje volt.
Megúszta.
De mi lesz legközelebb? Mi lesz ha Justint végre kiengedik? Meddig kerülheti el a találkozást? Amilyen szerelmes tini módjára viselkedik a szöszi, első dolga lesz őt meglátogatni. És persze felelősségre vonni. Mit mond majd neki? Hogyan viselkedjen?
Áh, milyen bonyolultak is az érzelmek! És milyen kegyetlenek!
***
Érzések…
…
Ajkak…
…
Üresség…
A sötét szoba - ki gondolná? - a Babylon legkeresettebb része, itt mindenki megtalálja, mit szeme s szája, vagy netalántán a farka megkíván. A lehetőségek tárháza ez. Szőkék, barnák, magasak, alacsonyak, jogászok, orvosok, pizzafutárok. Érzelem nélküli, komplikációtól mentes alkalmi kapcsolat mind. Pont, ahogy Brian szereti. Gyors, egyszerű, fájdalommentes és garantáltan tökéletes élvezet.
Mr. Kinney szokásosan tengette napjait, estéit. Éjszaka pedig fő tartózkodási helye természetesen a Babylon sötét szobája volt. Látszólag semmi nem változott, az élet ugyanabban az ostoba, értelmetlen mederben folyt, mint eddig. Emmett és Ted, mint általában, most is a pultnál ücsörögtek, és a pasikat stírölték. Egészen véletlenül kit sikerült felfedezniük a táncoló, vonagló tömegben? Michael Novotny teljes életnagyságban visszatért a pittsburghi meleg éjszakai élet csodáihoz. Az elveszett bárány végre megkerült. Hű csatlósként persze egyből Brian nyomába eredt, és természetesen meg is találta két pasi társaságában, akik épp minden porcikájukkal, de legfőképpen a nyelvükkel, a férfi mielőbbi kielégülésén fáradoztak. Persze a jólelkű barát számára nem ez jelentette a legtökéletesebb reakciót a Justinnal történtekre, de tenni nem sokat tudott. Megpróbált beszélni barátja fejével, hatni rá azonban, mint mindig, most sem sikerült neki.
Másnap a kitartó Mickey elment Brianhez, avval az eltökélt szándékkal, hogy na most aztán ő igenis be fogja rángatni a korházba azt a fafejű tulkot! Nem kell részletezni, a próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve.
Védekező mechanizmus! Minden bizonnyal ez működött Briannél a legtökéletesebben. Az érzéseket takaró humoros replika királya ő. Egyedül Debbie képes olykor az ügyesen csavart szavak mögé látni. Belelátni a bonyolult férfi lelke mélyére. Mickeyról azonban ez nem volt elmondható, hiába az ezer éves mély barátság, még őt is sikerült néha becsapnia egy-egy jól irányzott humorbombával, vagy egy sértő, nemtörődöm felelettel.
- Elmegyek Justinhoz. - közölte száraz hangon Michael a loft-lakás kényelmében . - Hogy van?
- Honnan tudjam? - vonta meg a vállát flegmán az újságot lapozgató Brian.
- Tudnád, ha meglátogattad volna, gyere velem. - próbálkozott meg a lehetetlen küldetéssel még egyszer utoljára. Bár vajmi kevés esélyt látott, hiszen ha barátja egyszer valamit a fejébe vesz, elhatároz, vasvillával se lehet kiverni abból a csökönyös fejéből.
- Minek?
- Örömet okozni neki.
- Most mondtam, másokat boldoggá tenni káros az egészségre!
- Az is, ha tönkreteszed magad! - Michael hangjából sütött a kétségbeesés.
Brian viszont jobbnak látta visszavonulni, témát váltani. Irány a Woody’s a felejtés csodálatos pubja, előtte azonban egy gyors zuhany. Sorolta fel a programot, és vitának, hangjából, nézéséből érződött, nincs helye.
Mickey lassú léptekkel közelebb sétált a hálószobához, figyelmesen fürkészve barátja minden mozdulatát. Ahogy szép lassan kigombolja, majd leveszi magáról a fekete felsőt. A ruha takarása nélkül megpillantott valamit, valamit, amitől még a szívverése is kihagyott egy pillanatra. A sál. A megsárgult, véres sál. Igen, nem csak képzelgés. Tényleg ott van Mr. Érzéketlen nyakában, ott volt egész idő alatt, most pedig gondosan összehajtva az ágyra került. És akkor Michey rádöbbent, megértette. Most már átlátott a megtévesztő álca, az ürességet tettető porcelánmaszkon. Bizony, Briant nem hagyta hidegen a Justin ért támadás. De még mennyire, hogy nem!
A nagy Brian Kinney! Ki hinné, hogy neki is vannak érzései? Ki hinné, hogy képes könnyekre? Pedig akármilyen képtelenség, akármennyire is nevetségesen hangzik, igaz. Legutóbb a korházban látta sírni barátját, ahogy összetörten, a véres sállal a nyakában, hangtalanul folytak le a megrendültség könnyei gyönyörű arcán. Az a kétségbeesés, az elevenen lüktető fájdalom, mely Briant körülvette! Keserves három nap volt, míg megjött az örömhír, Justin túléli. A várva várt megkönnyebbülés azonban mégsem jött el, a szőke herceg csipkerózsika álmát aludta, és félő volt, ezúttal nem lesz ébresztő csók, az álom örökké tart. Michael szívét ólomsúllyal nyomta elutazása, de nem tehetett mást. Muszáj volt Portlandbe mennie. És lám, most, mikor visszajött, a sebek nem hegedtek be, a szörnyű emlék továbbra is rabságban tartja szeretett barátja lelkét.
Ahogy ott ült a kanapén, Brianra várva, eszébe jutott egy másik eset. Akkor látta először zokogni barátját, és a Justinnal történtekig szentül meg volt győződve, utoljára fordult elő ez a faja érzelemkitörés a jól ismert, kőkemény Mr. Kinneynél.
Úgy tíz évesek lehettek akkor. Nevetve, futva szaladtak a szabadba a fülledt, zsibbasztó iskolából. Élvezték a szabadság jóleső érzését, péntek volt, nem kellett hazasietni, leckét írni, az egész délután az övék volt. Úgy döntöttek, a parkba mennek sétálni és beszélgetni. Nagyon szerették a fák hűs árnyékát, megnyugtató csendjét. Sokszor menekültek oda a gondok elől.
Leültek a padra és belemerültek a társalgásba, így eleinte észre sem vették a feléjük ugrándozó, botladozó kismadarat. Szegény álatka megsérülhetett, apró szárnyait kitárva próbált a levegőbe szállni. A két fiatal srác gyorsan odaszaladt a madárkához, és elbűvölve nézték színes, gyönyörű tollazatát, piciny csőrét. Brian óvatosan kezébe vette, és megsimogatta a remegő kis lényt.
- Hazaviszem. - jelentette ki büszkén barátjának.
- Dehogy viszed. Nem hinném, hogy a szüleid nagyon örülnének neki. És különben is, mit kezdenél te egy madárral?
- Gondoznám, ápolnám és vigyáznék rá. Aztán ha meggyógyult, elengedném. De így még repülni sem tud. Tök hamar elpusztulna szegényke. Most hagyjam inkább itt megdögleni?
- Ahogy gondolod, de akkor most vigyük gyorsan el hozzátok, amíg apud nem ér haza. Biztosan nem díjazná.
- Hát az biztos, de próba szerencse. Na gyere, induljunk.
Brian figyelmes, gondos mozdulattal rakta a pulcsijára az apró állatkát. A lakásig tartó utat végigmosolyogták, főleg a szőke srác, aki odáig volt újdonsült háziállatáért. Nevetve nyitotta ki az ajtót és szaladt be anyjához.
- Anyu, anyu!!! Képzeld, találtam egy madarat, gyere gyorsan. - újságolta el az örömhírt a fiúcska.
- Mit mondtál Brian? - nézett ki a konyhából Brian anyja gondterhelten.
- Azt, hogy találtam egy madarat!
- És idehoztad? A mi házunkba? - kérdezte ijedten az asszony.
- Hát persze, ő az új barátom. - vigyorgott boldogan a fiú.
Anyukája egy pillanatra behunyta szemét, majd erőltetetten mosolyogva megkérte fiát, rakja be az új szerzeményt a régi kalitkába, adjon neki szépen vizet, és valami magocskákat, amit a konyhában talál. Brian örömmel teljesítette a kérést. Rendkívül örült újdonsült kis tollas állatkának. Már olyan nagyon régen szeretett volna háziállatot, de apja mindig durva módon visszautasította. Hatalmas dühjeleneteket rendezett már csak egy cica gondolatára is. De ezúttal Jacknek sem lehet kifogása, hiszen csak pár napig maradna, és különben is, mit árthat egy kismadár?
A két fiú nagy lázzal látta el a barátságos kis csőröst, aki kedvesen csipogva hálálta meg a gondoskodó kezek munkáját. Egész délután vele foglalkoztak, felhőtlenül, boldogan szórakozva. Olyan csodálatos, verőfényes napsütés volt, a szél kellemes fuvallata lágyan cirógatta arcukat. Minden nyugodt volt, talán túlságosan is az. Mikor Brian nővére megjött, izgatottan húzták be a szobába és mutatták meg neki a kalitkába zárt madarat.
- Ti nem vagytok normálisak öcskös. Apa ki fog nyírni titeket. - vigyorgott önelégülten a „kedves” nővér.
- Majd meglátjuk! De meg fogsz lepődni, mert ezúttal én győzök! - közölte magabiztos hangon a szőke srác.
Apja reakciójára azonban nem sokáig kellett várni, Jack kivételesen szokatlanul korán ért haza. Ideges mozdulattal csapta táskáját a földre, s ez a mozdulat, mindenki tudta, nem sok jót sejtet.
- Készen van már a kaja? - hallották az orkánszerű üvöltést.
A ház asszonya riadt tekintettel szaladt teríteni az asztalt, tálalni a gondosan elkészített meleg ételt. De tudta, hiába is igyekszik a legjobbat kihozni magéból, kiteheti a lelkét is, ma nem lesz békés családi vacsora.
Sajnos nem tévedett, a jó öreg Jack szokás szerint fiához tartott, a mai potenciális áldozathoz. A szoba ajtaja hatalmas lendülettel vágódott ki és a robosztus férfi nagy hévvel állt meg Brian előtt.
- Anyád valamit pusmogott egy talált állatról. Nagyon remélem, hogy csak a vén házisárkány beszél össze-vissza. - mennydörögte, s hozzá párosuló nézése vérfagyasztóan hatott a két kisfiúra.
Brian azonban nem hátrált meg, ezúttal nem. Bátran állta apja perzselő tekintetés, s habár belül remegett a félelemtől, hangja magabiztosan csengett.
- Igen, igaz. Hazahoztam egy sérült lábú madarat.
- És megtudhatnám mi járt a fejecskédben, mikor a határozott tilalmam ellenére idehoztad az ÉN házamba egy undorító, koszos, dögledező madarat?
A választ meg sem várva körbepillantott a kis helyiségben, szeme egyből megakadt a kopott, ős-öreg kalitkán.
- Szóval ez lenne az. - nézett diadalmasan fiára Jack. - Hát akkor most búcsúzz el a kis barátodtól.
- De miért nem tarthatjuk meg, legalább csak addig, míg rendbe jön, és életben tud maradni egyedül is. Hidd el, nem zavarna. Nem is látnád. Kérlek, engedd meg!
Michael megrökönyödve nézett barátjára, mint mindig, most is rácsodálkozott bátorságára, erejére. Brian eldöntötte, ezúttal nem hagyja magát és mer szembeszállni az apjával. És ezt nem minden tízéves kissrác mondhatja el magáról.
Apja odasétált a kalitkához, kivette a csiripelő madarat, ami két hatalmas tenyerében szinte elveszett.
- Nos kisfiam, most megtanítalak rá, mi is az a tisztelet. Ha már anyád nem volt képes megnevelni, majd én megteszem helyette is!
Brian nagyon rosszat sejtett, féltette barátait és magát is. Igen, féltette az apró kis lényt, aki most kétségbeesve próbált szabadulni a vasmarok szorításából. Eléggé ismerte már apját, hogy tudja, kész, minden elveszett. Ő csak egy tíz éves kölyök, hogyan is tudna szembeszállni ezzel a zsarnok emberrel? Sehogy! Mint mindig, most is ő győz, de nem baj. Eljön még az idő, amikor már nem tud parancsolni neki, már nem kell meghajolni az akarata előtt. Egyszer majd ő is felnő, és akkor senkinek nem lesz beleszólása, mit csinálhat, és mit nem.
Nem látták pontosan, mi is történt. Jack gonoszul rájuk vigyorgott, majd a kismadár szívszorító csipogásba kezdett, és aztán csönd. Fülsüketítő, félelmetes csend. Majd valami tompa puffanással a földre esett. Apja még vetett rájuk egy sokat mondó, cinikus, vérforraló pillantást, majd amilyen hévvel jött, úgy távozott, de immár sokkal jobbkedvűen.
Brian óvatosan odasétált, ahol előbb még apja állt, és üveges tekintettel meredt a halott, ártatlan madárkára, akinek bűne csak annyi volt, hogy idehozták ebbe az elátkozott, mocskos házba. Michael döbbenten bámult a földön fekvő tetemre. Fejében egyszerűen nem fért meg a gondolat, hogy valaki ilyet tegyen, ennyire kegyetlen legyen. Szeméből lassan előtörtek az első könnycseppek, majd szeretetteljesen, bátorítóan ölelte meg barátját. Brian pedig dühtől eltorzul, könnyes arcát Mickey felé fordította.
- Meglátod, ezt még megkeserüli, MINDENT megbánja majd, amit ellenem tett. Soha, de soha nem bocsátok meg neki SOHA!!
Michaelt Brian hangos trappolása és sürgető szavai térítették magához elmélázásából.
- Gyere már, nem akarok itt megöregedni. Vár ránk a Woody’s és a jobbnál jobb pasik.
- Te sosem fogsz megváltozni, vagy felnőni, igaz? - mosolyodott el a szólított.
- Kötve hiszem. Egyelőre nem áll szándékomban változtatni magamon. De induljunk már! - sürgette barátját Brian.
Mickey a kocsiúton még mindig az emlékeivel volt elfoglalva. Nem az utat, vagy a kocsik fényét látta, hanem Brian könnytől áztatott, eltökélt arcát. Így visszagondolva valószínűleg akkor döntött véglegesen. Igen, azóta nem számít semmi és senki, Mr. Kinney azóta nem hagyja, hogy mások irányítsák, vagy megmondják neki, mit tegyen. Többé nem engedi bántani magát, megalázni. Őt már nem lehet csak úgy a sárba tiporni, de nem ám! És most mégis, annyira fájdalmas látnia, ahogy barátja apró darabkáira hullik, és nem biztos, hogy lesz valaki, aki összerakja. Vagy inkább, hogy elfogadja a segítséget.
Megérkeztek a pubba, elfoglalták szokásos helyüket és megkezdődött a mértéktelen ivászat Brian részéről. Bár soha nem vetette meg az alkohol jóleső, bódító ízét, ezúttal a szokásosnak a többszörösét küldte agysejtjei ellen. Egy whisky, egy konyak és hasonló finomságok tömkelege járta át Brian minden egyes porcikáját. Mikor Michael már nem bírta tovább nézni, újfent rákezdett mentőbeszédére.
- Mi a fasz van veled? - tette barátja vállára a kezét Mickey.
- Semmi fasz sincs velem. - Brian próbálta a lazát adni, a hatás kedvéért még egy kis kuncogást is beiktatott a szellemesnek szánt mondatba.
- Kurvára szét vagy esve. - Michael most már erőteljesebben beszélt, próbált ezúttal némi eredmény is elérni, amit persze nem sikerült.
- Szép vagyok? Mindig az leszek, te magad mondtad.- a szokásos Brian-féle védekezési mechanizmus, a már említett humorleplezés.
- Kizártál mindenkit az életedből, engem is!!.... Iszol… Jézusom, sosem voltál ilyen!
- És?
- És beszélned kéne valakivel. - hangja komolyan, aggódóan csengett.
- Mi vagy te, az istenverte anyám? Te szépen visszamész oda, ahova tartozol, én meg megleszek.
- Miért nem látogattad meg Justint? - Michael feldobta a másik érzékeny témát, amivel legalább valamiféle hatást elérhetne barátjánál.
- Mert nem tehetek érte semmit. - az egyszerű, ám annál átlátszóbb indok előjött újra, de már nem sikerült becsapnia Mickeyt.
Brian jobbnak látta gyorsan lelécelni, mielőtt még újabb kényes téma merülne fel. Bevonult a WC-be, megszabadult a sok piától, majd fejét a falnak vetve állt pár percig. Tudta, hogy igaza van barátjának. Igen, gyengévé vált. Nyavalygós, érzelgős idiótává vált. Hát elég volt ebből. A francba is, ő Brian Kinney, nem holmi síró-rívó buzeráns. Betört Justin feje, és? Már jól van, ez a lényeg. A többit meg ki nem szarja le? Már vége, úgysem tudott volna semmit tenni. Nem maratoni futó, hogy utolérje azt az állat Hobsot. De ha nem megy el arra az átkozott szalagavatóra, ha nem csókolja meg a szöszit… ELÉG! Hát ez szánalmas. Most szépen kimegy, megnyugodva, lehiggadva és tovább élni megszokott, egoista életét. Majd elválik, mi lesz Justinnal. Úgysem úszhatja meg a találkozást, nem menekülhet el a problémák elől, hiszen ő NEM olyan. Igenis szembe fog nézni a fiúval. Hogy ez milyen szépen hangozz gondolatban! Na igen, de a valóság más. Sokkalta nehezebb. Most már kezdett terhes lenni a sok agymunka, főleg ilyen tetemes mennyiségű alkohol után. Inkább szépen kisétált, vissza Michelhez. De barátja nem ült az asztaluknál, és ahogy hátrafordult, hogy szétnézzen a helyiségben, egy nagyon is ismerős arcot pillantott meg. Pont annak azt a gyönyörű, fiatal arcot, akit legkevésbé akart látni. Milyen szép is volt az iménti elgondolás. Visszatérni a valós életbe, nem törődni az érzésekkel. Jól hangozz, de most fuccsba ment a terv. Brian lefagyott, tehetetlen volt. Nem tudta, hogyan reagáljon, mit kéne mondania.
- Egész éjjel ott akarsz állni?- kérdezte szemrehányóan Michael.
Justin mellette állt, szomorú, fájdalmas tekintettel nézve Brianre.
Kész, vége. Ennyi volt hát. Itt áll a szöszi előtt, zavartan, bűntudatosan, régi önmaga árnyékaként. De immár tudta, nem tehet semmit ellene. Nem rázhatja le holmi ócska szöveggel, nem mondhatja, hogy nem érdekli, ami a sráccal történt. Justin túl jól ismerte már ahhoz. És túlontúl szerette őt. Hát rendben, játsszuk tovább az érzelmek kegyetlen játékát.
Milyen kegyetlenek is az érzelmek! Akármi történik, Justin szenvedni fog. Ha elküldi, azért, ha maga mellett tartja, azért. Addig is, legalább az illúzió megvan, a tudat, hogy vele lehet. Hogy esetleg ő is érezhet szeretetet, törődést más ember iránt. De vajon a szánalom, a bűntudat valóban szülhet szerelmet? Milyen jó is volt, míg nem jött ez a kitartó kölyök. Amíg nem kellett másokra is figyelnie, vagy a bűntudat gonosz, gúnyos hangocskáját hallania. Csak magért volt felesős, más ember nem számított. És lám, most jön egy kis ficsúr, és mindent fenekestül felforgat. De egyszer majd ismét szabad lesz, szabadulni fog az érzelmek undok, fájó bilincsétől, de addig kell még egy kis idő….…majd nemsokára túljut ezen, igaz?…hiszen ő Brian Kinney!!!
Vége
…
Izzadt testek.
…
Mindent átjáró, vadul dübörgő zene.
Igen, ez a Babylon. Ahol egy röpke percre elhiheti az ember, megnyerte a Mennyországba szóló, remélhetőleg nem retúrjegyet. És ott az a bűvös, bűnös, kéjjel kecsegtető, csodás helyiség is, ahol sosem gyúlnak ki a fények. A sötét szoba. És ott van természetesen Brian Kinney is, elengedhetetlen részeként a sosem múló forgatagnak. A táncparkett közepén, két dudorodó izmú, gyönyörű pasi között lágyan ringatóznak a hangszórókból üvöltő számra. Emmett megtámaszkodik a pultnál, legjobb és leghűségesebb barátjával, Teddel az oldalán. Dühödt és egyben gyönyörködő tekinteteket vetve a táncoló Brian felé.
- Ezt nem hiszem el. Hogy képes most is arra gondolni, mikor Justin kómában van?
- Drágám! Elfelejted, hogy Brian Kinneyről beszélünk. Számára sosem létezett más, és nem is fog. Főleg nem egy szerencsétlenül járt kamasz. - válaszol egy koktélt kortyolgatva Tednek.
Brian szép lassan, kézen fogva vezette partnereit a Babylon hátsó, eldugott, mégis igencsak kedvelt helyiségébe.
Érintések…
…
Sóhajok…
…
Kéjes nyögések…
Brian mind jól ismerte, talán túlzottan is. Kimerülten dőlt le az ágyára. Sivár, szürke lakása most hidegebbnek tűnt, mint valaha. Hiába az egész éjszakás buli, pia, drog és az egész éjjel tartó sex, utána meg a korházban töltött órák, mégsem tudta eléggé kifárasztani magát ahhoz, hogy végre valahára elnyomja az álom. Amióta az a szörnyűség történt, csak felszínesen aludt, újjáélve a baleset minden egyes pillanatát. És minden reggel izzadtan, rémülten ült fel rémálmából. Fülében még ott visszhangzott: Nem…nem…nem…nem…Úristen!!!!!!
Brian Kinney: önző, egocentrikus, sexmániás, bunkó, érzéketlen… Ehhez hasonló jelzők tömkelegét sorolhatnánk fel róla, és őt ez nemhogy nem zavarta, még élvezte is. Büszke volt a távolságtartására, keménységére. És most is fenn akarta tartani a látszatot. Őt semmi, és senki nem zökkentheti ki a megszokott kényelmes életéből. És mégis…Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből az élettelennek tűnő, véres, összetört Justint.
***
Múltak az óráknak tűnő percek, napok. Justin kétheti kóma után végre magához tért, így az egész csapat örömmel vonult be meglátogatni a kis beteget. Justin testileg ugyan rendbe jött mostanra, leszámítva a kezét, de lelkileg...
Minden apró váratlak mozdulatra összerezzent. Félt mindentől, és mindenkitől. Senki nem érinthette meg. Debbie szegény meg elkövette az a végzetes hibát, hogy örömében át akarta ölelni szegény fiút, aki erre ijedten húzódott hátra, szaggatottan lélegezve. Szemeiben rettegés tükröződött. Aztán mikor megnyugodtak a kedélyek, Justin mohón Brian után érdeklődött.
- Ő hol van? Miért nem jött be ő is? - kérdezte az előtte toporgó barátait. Akárhogy is próbálta leplezni, hangja keserűen csengett.
- Mással van elfoglalva, történetesen saját magával….mint midig. - fintorodott el Ted, de Emmett egy hatásos pillantással belé fojtotta a továbbiakat.
Mindenki érezte, nem lenne szerencsés Brian jelenlegi életviteléről beszélniük az amúgy is eleget szenvedett, sebzett Justinnak. Pár perccel később, a folyosón sétálva Mel kifakadt.
- Ezt nem hiszem el, hogy lehet valaki ilyen érzéketlen bunkó? Egyszer sem volt képes betolni a seggét szegény sráchoz. Elmegyek Brianhez és ha kell, a farkánál fogva húzom ide.
Linz és Mell nemsokára már Brian ajtaján kopogtattak, de hiába. Nem kaptak választ. De tőle ez megszokott volt, így tovább dörömböltek.
- Nyisd már ki te kretén! Tudjuk, hogy itthon vagy!- ordította be Mel.
Léptek zaja hallatszott, majd a tolóajtó kitárult a két nő előtt.
- Micsoda kedves meglepetés - mosolyodott el gúnyosan a félig meztelen Brian.
- Ma benn voltunk Justinnál. Felébredt a kómából. - lépett beljebb Lindsay
- Tudom.
- Igen? Akkor meg miért nem bírtál egyszer az életben tenni valami jót, és odatolni a képed?
- Minek? - kérdezte a férfi flegmán, majd odament a hűtőhöz és egy üveg sört kezdett kortyolgatni. Nekitámaszkodott a pultnak és onnan nézett a csípőre tett kezű, dühtől villámló szemű Linzre.
- Talán azért, mert egész végig rólad kérdezett, és talán azért, mert nagyon örült volna neki.
- Nem vagyok az anyja, se a barátja…senkije nem vagyok…és legfőképpen nem vagyok kibaszott Terézapu!
- Hát rohadtul nem. Egy önimádó seggfej vagy. Gyere Linz, ennek semmi értelme. Kár volt azt hinnünk, hogy szorult belé némi jóérzés. - fejezte be a társalgást Mel.
Majd gyors léptekkel magára hagyták Briant a csapongó gondolataival.
***
Halk nyögések.
…
Izzadt, egymásba fonódó testek
…
A gyönyör eget rengető, mámorító érzése
Brian ezeknek élt. Minden beszélgetés, minden mozdulat, minden érintés mind-mind ezt a jó célt szolgálta. Elég volt pár apró, érzéki, fülbe suttogott szó, és bárkit megkaphatott. Tökéletesen felépített test + tökéletes fellépés + tökéletes szöveg = jó kis dugás. Ez volt Brian életének egyszerű egyenlete. És most úgy tűnik, ebbe az aprócska számításba hiba csúszott. Történetesen egy szőke, kék szemű, kedves mosolyú fiatal srác személyében.
- Nem…nem…nem…nem…Úristen!!!!!! - hallatszott Brian kiáltása, a hatalmas ház pedig halkan visszhangozta a kétségbeesett szavakat.
A férfi zihálva, izzadtan riadt fel az újra és újra előbukkanó, kegyetlenül kínzó álomból. Az ágya melletti kis órára nézett: Fél 4!!! De hiszen még csak épp, hogy megjött a korházból és elaludt! Brian idegesen pattant ki a matracról, és berakott valami zenét, aztán a kanapé kényelmében rágyújtott egy cigire. Rémülten vette tudomásul, nem tudja megállítani gondolatai özönét. Már sajnálta, hogy elküldte a délutáni szexpartnerét. Az legalább megvédené saját gondolataitól. Hogy is hívták? Valami Alex? Vagy Adam? Áh, fene se emlékszik már.
- És Melék mégis mit képzelnek? Idejönnek kioktatni? Mégis mi a fasz közük van hozzá, hogy bemegyek-e Justinhoz? - lyukadt ki végül az őt oly sértő látogatáshoz.
De persze azt nem vallotta volna be nekik, hogy minden áldott nap ott virrasztott a korházban, a kórterem ajtaján át figyelve Justin minden mozdulatát, nyugtalan álmát.
Idegesen pattant fel, és ment vissza az ágynál elhajigált ruháihoz, majd kezébe vette a hajdan vakítóan fehér selyemsálat, mely a támadás óta véresen, megsárgulva lógott Brian nyakában. Nem tudta, és nem is akarta megmagyarázni, miért hat rá annyira megnyugtatóan a sál. Talán félt a választól, félt az érzéseitől.
Nem akart Justinnal találkozni. Nem tudott volna mit mondani neki. Kérjen bocsánatot? Na nem, még véletlenül sem. Az nem ő lenne. Folytassa ott a kapcsolatukat, ahol abbahagyták? Tegyen úgy, mintha semmi nem történt volna? Legyen Justinnal pusztán szánalomból? És avval mit nyerne a fiú? Igen, bűntudata volt. Tudta, hogy ha nem megy el a szalagavatóra, ez nem történt volna meg. Ha akkor nem akarja ellenállhatatlanul megdugni, bevezetni a meleg életbe… .
De élvezte, nagyon is élvezte, Justin mohó szerelmét. Imponált neki, hogy felkeltheti egy ennyire fiatal srác figyelmét. De nem akart „járni” vele. Nem akart egy kapcsolat kalitkájában vergődni. Na azt már nem. Még ettől a szótól: kapcsolat, is elfogta a heveny hányinger. Nem bírta ép ésszel felfogni, hogy képes valaki lekötni magát, a személyes szabadságát feláldozni a „szerelem” oltárán.
Ő szerencsére soha nem volt képes így gúzsba kötni magát, avagy inkább a farkát. Különben is, kész rizikó. Az ember minek tenné kockára a szívét, ha anélkül is megszerezheti, amit akar? Ez volt az a pont, ahol abbahagyta az értelmetlen és tökéletesen hozzá nem illő önvádaskodást és inkább visszament a jó meleg paplan alá, kezében a véres, szívszorító emlékeket idéző sállal.
***
Mr. Kinney napjai egyformán teltek. Reggel elment dolgozni, ostoba, idegesítő, pénzhajhász emberek zsebét tömte még jobban tele pénzzel, előállt valami briliáns ötlettel, ami megmenthette a hájas seggüket. Aztán hazament, átöltözött valami szexi, márkás ruciba és irány a buli. Lehetőségnek például ott a Woody’s vagy a Babylon, esetleg a Hústorony vagy a Játszóház. Hmm... nem nehéz a választás, mint legtöbbször, most is marad a jól bevált, kívülről-belülről ismert Babylonnál. Hiába, ott a legcsodálatosabbak a pasik! És véletlenül kivel fut ott össze az ember? Természetesen ott volt Emmett és Ted is.
- Már megint itt vagy? - kérdezte nem túl kedvesen Emmett.
- Van jobb dolgom? - válaszolt a szokásos, elhagyhatatlan gúnyos mosollyal Brian.
- Például bemenni Justinhoz. - egészíti ki Ted barátja mondandóját egy rosszalló pillantás kíséretében.
- Na jó fiúk, kezdtek unalmasak lenni. Nincs más témátok? Meléktől már megkaptam a napi lecseszést. De azt hiszem, nekem már megvan a ma esti programon. - vett szemügyre egy érzékien táncoló párocskát.
El sem köszönt, rögtön elindult a kiszemeltjei felé. Normál esetben azt hinné az ember, egy szerelmespár nem hagyja csak úgy, hogy kikezdjenek velük. De Brian Kinneyről volt szó. Elég volt csak egy pillantást vetniük a szűk póló alól kidudorodó izmokra, a gyönyörű szemekre és többé nem volt ellenvetésük.
Hamarosan már a lakásának felvonójában voltak. Az egyik srác vadul csókolózott Briannel, míg a másik minden erejével azon igyekezett, hogy kihámozza a nadrágjából. A legfelső emeletre már lihegve, hiányos öltözékben értek fel. Gyorsan behúzták maguk után a tolóajtót, és ismét elvesztek egymásban. Brian szép lassan maga után húzta az őt csókoló, vágytól remegő pasikat. Mikor elérték a hálószobát, ledőlt az ágyra és hagyta, hogy kényeztessék. A fiatalabb srác elkezdte levenni róla felsőjét, míg a hosszú, barna hajú kedvese övével volt elfoglalva. Hamarosan már mindhárman teljesen meztelenek voltak. Brian élvezettel hunyta le a szemét, mikor megérezte a szöszi kutató nyelvét ágyékán. Majd társa apró csókjait feszes hasán. A szöszi egyre vadabbul, élvezettel szívta, kényeztette Briant, egyre hangosabb nyögéseket kiváltva belőle.
Justin nevetve csókolt bele Brian érzékeny fülébe, majd megcirógatta arcát. Egy apró csókot váltottak, majd Justin megszabadítva a férfit a nem kívánt, zavaró ruhadaraboktól, kis leheletnyi csókokkal hintette be az immár remegő, csupasz mellkast.
Brian megpróbálta elhessegetni a zavaró emlékeket és átadni magát a jól ismert, csodás érzésnek. Mielőtt még elment volna, gyorsan leállította a rajta ügyködő srácot, és egy erős mozdulattal a hátára fordította. A másiknak meg odadobott egy gumit.
- Húzd fel rám. - adta ki a parancsot.
A srác meg ellenkezés nélkül, készségesen teljesítette a kérést.
Justin nevetve egy kanál fagyit próbált Brian szájába tömni. Meztelenül ül Brian mellkasán. Arcán egy kétértelmű fehér folttal. A férfi mohón nyúlt a kanál után, majd egy csókkal átadta az édes vaníliafagyit. Gonosz mosollyal csiklandozta meg a fiatal srác érzékeny hónalját, heves kapálózást váltva ki evvel a márvány színű testből.
Brian elhúzódott partnereitől, és dühösen rájuk förmedt.
- Tűnés! Kifelé!
- He? Most meg mi bajod?
- Megsüketültetek? KIFELÉ!!! -kipattant az ágyról, és gyorsan kituszkolta a megrökönyödött srácokat, és hangos csattanással bezárta az ajtót.
Hátát a hideg fémnek vetve leült a földre, kezébe temetve arcát. Ideges volt, dühös. Rettenő dühös és összezavarodott. Még soha nem fordult vele ilyesmi elő. Miért? Miért jöttek elő a Justinos emlékek? Azok a kedves, együtt töltött percek? Miért nem hagyják őt nyugodni? Most lecsúszott egy ilyen jónak ígérkező dugásról!! A fenébe!!
Lassan feltápászkodott a földről és elindult összeszedni a széthajigált ruhadarabjait. Csöngött a telefon, de nem vette fel. Már jó ideje nem válaszolt a hívásokra. De a telefon kitartóan tovább csengetett, majd bekapcsolt az üzenetrögzítő.
- Brian. Ott vagy? Ma már legalább ötödször hívlak. Lennél szíves felvenni? Vagy legalább hívj vissza! - Michael hangja megrovóan, keserűen csengett.
Nem is csoda. Amióta elköltözött, számtalanszor hívta Briant, aki még csak annyira se méltatta, hogy felvegye a kagylót és legalább pár szót váltson vele. Nem értette, miért távolodott el tőle így legjobb barátja.
Brian csak egy apró mozdulattal kikapcsolta a készüléket, magára kapott egy kabátot és gyors léptekkel a korházba indult. Nem tudta, miért, de úgy érezte, muszáj odamennie.
***
Sebesség…
Száguldás…
A veszély mindent feledtető, mámorító érzése…
Briant mindig is megnyugtatta a sebesség, a vad hajsza. Kihozni mindent a lóerőtől duzzadó szuper verdából. Dübörgő zene, a pirinyó pontoknak tűnő fák, az összemosódott táj. Az ész nélküli száguldás minden más nem kívánatos gondolatot ki tud űzni a gondoktól zsibbadt fejből. Minden elveszti realitását, csak a szédítő tempó, az adrenalin létezik.
Brian még sokáig kocsikázott így végig a kihalt éjszakai utcákon, míg végre rászánta magát, és a korház felé vette az irányt. A parkoló néptelen volt, a hatalmas, üres betontömeg üvöltve visszhangozta a fekete dzsip motorzúgását. Bent azonban, meglepő módon még javában zajlott az élet. Nővérek jöttek-mentek, orvosok beszélgettek egymással, vagy csak kávézva, ücsörögtek várták a műszak lejártát.
Főhősünk azonban nem foglalkozott a névtelen sokasággal, céltudatos, lassú léptekkel haladt végig a kortermek és folyosók labirintusán. Pár perc kitartó séta után pedig megérkezett a keresett neurológia részleg feliratú ajtóhoz. Már éppen azon volt, hogy lenyomja a kilincset és besétáljon rajta, de valami visszatartotta. Hatalmas szerencséjére megérzéseiben ezúttal sem kellett csalódnia, egy pillanattal később beszélgetés foszlányai lett figyelmes.
- Nyugodtan menjen be a fiához, asszonyom. Biztosan nagyon fog örülni magának. - hallatszott egy mély férfihang.
- Biztos nincs hozzá késő? Tudja, igazán nem akarom Justint zavarni a pihenésben.
- Ugyan már! Pár perccel ezelőtt még javában gyakorolt az éjszakás nővérkével. Igazán kitartó kölyök.
Jennifer hálásan mosolygott az orvosra, illedelmesen megköszönte a segítséget, aztán az ajtó mögött megbúvó férfit észre sem véve végigment a folyosón, be egyenesen Justinhoz.
Brian óvatosan belépett az ajtón, lassan odasétált a szöszi kórterméhez, persze úgy állva meg, hogy minden egyes szót ki tudjon venni a beszélgetésből. Mégis a benn zajló eseményekből semmi nem hallatszott ki, csak az egy idő után kialakuló hangos szóváltás jutott el a kint várakozó férfi füléig.
- Hagyjuk, úgysem értenéd meg.
- És mi lenne, ha tennénk egy próbát? Már megint az a Brian, igaz? - tette fel a kínos kérdés egy lemondó sóhajjal Jannifer.
- Mondom, ejtsük a témát, anya!
- Miért viselkedsz így? Miért nem vagy képes egyszer az éltben közelebb engedni magadhoz? Hogy vagy képes még ezek után is jobban megbízna abban a..abban…
- Szemétládában, aki megrontotta az egy szem fiad? Ezt akartad mondani? Gyerünk, mondd csak nyugodtan ki! Ne fogd vissza magad!
- Justin, én nem így gondoltam. De próbálj egy kicsit legalább megérteni. Nem akarom látni, hogy szenvedj a miatt a férfi miatt. Neked olyasvalaki kell, aki megért, támogat, és viszont szeret. Lássd be, ez Brian esetében nem igaz. Ő nem szeret téged, csak kihasznál. Hajlandó volt egyszer is bejönni hozzád? Érdekelte, hogy mi történik veled?.
- Én ezt nem hallgatom tovább.
- Őmiatta majdnem elvesztettelek, hát nem érted? Ha fontos lennél neki, ha törődne veled... De te csak egy…egy dugás voltál neki!
- ELÉG! - kiáltotta Justin, majd a szoba ajtaja hatalmas dörrenéssel kicsapódott.
Briannek még épp időben sikerült elbújnia, újfent kihasználva az ajtó jótékony takarását. A szőke srác nem vette észre, ki mellett haladt is el az előbb, az ajtó mellett lévő hatalmas szekrény pedig plusz védelmet nyújtott a férfinak. Justin lassan, komótosan sétált végig a folyosón, majd hatalmas lendülettel levetette magát egy padra. Bentről még hallatszott Jennifer halk szipogása, de Brian figyelmét immár valaki más kötötte le.
A fiatal srác ott gubbasztott a padon, irtózatosan remegő jobb kezét erősen tartva a ballal. Ahogy alábbhagyott végre az idegtépő rohamszerűség, arcát két kezébe temetve csendes pityergésbe kezdett. Szőke tincsei eltakarták kék íriszét, de a halk szipogás mindent elárult. Ez a halk sírás ezerszer többet mondott el minden szónál. Anyja szavai a szívéig hatoltak, és ott féreg módjára támadtak rá szívére. Persze, hogy igaza volt Jennifernek. De hogy lehetne ezt a kegyetlen valóságot elfogadni? Hogy lehetne ebbe belenyugodni? Nem, addig nem tud megnyugodni, amíg Briant kérdőre nem vonja, amíg meg nem tudja, miért viselkedik így. Neki tudnia KELL, MUSZÁJ.
Mr. Kinney szinte érezte a srác fejében megfogalmazódott gondolatokat, a fájdalmat, amit ő okozott. Tőle szokatlan módot hatalmas késztetést érzett rá, hogy odamenjen a szöszihez, magához ölelje, s addig ringassa, míg a hófehér, gyönyörű test megnyugtató álomba nem szenderül.
De nem!
Nem teheti. Hiszen akkor lebukna! Majdnem két hónapi gondos munka, tökéletes álca semmisülne meg, ha most felállna biztos rejtekéből. Az érzéketlenség látszata, a szépen, aprólékosan felépített image menne tönkre. Igen, fény derülne a hihetetlen igazságra, Brian Kinneynek is olykor vannak érzései. És mégis. Lábai maguktól keltek életre, mintha nem is ő irányítaná. Valami mélyebb dolog az értelemnél. Lassan felemelkedett a takarásból. Megtette az első lépést a srác felé, és talán valami más, számára érthetetlen, megközelíthetetlen valami felé, ami kísértetiesen emlékeztette őt a szeretet oly undorító érzésére.
Ha most Justin odanézne…
Ha csak egy pillanatra felemelné tekintetét…
De a sors ismét közbeavatkozott, a szoba ajtaja újfent kinyílt, s az aggódó anyuka sietett fia felé. Brian még egy pillanatra nézte az egymást ölelő anya-fia párost, majd bőrdzsekijét hátára dobva, beleolvadva a biztonságot nyújtó arctalan sokaságba, észrevétlenül, ahogy jött, el is ment. Senki nem tudott a látogatásáról.
Szerencséje volt.
Megúszta.
De mi lesz legközelebb? Mi lesz ha Justint végre kiengedik? Meddig kerülheti el a találkozást? Amilyen szerelmes tini módjára viselkedik a szöszi, első dolga lesz őt meglátogatni. És persze felelősségre vonni. Mit mond majd neki? Hogyan viselkedjen?
Áh, milyen bonyolultak is az érzelmek! És milyen kegyetlenek!
***
Érzések…
…
Ajkak…
…
Üresség…
A sötét szoba - ki gondolná? - a Babylon legkeresettebb része, itt mindenki megtalálja, mit szeme s szája, vagy netalántán a farka megkíván. A lehetőségek tárháza ez. Szőkék, barnák, magasak, alacsonyak, jogászok, orvosok, pizzafutárok. Érzelem nélküli, komplikációtól mentes alkalmi kapcsolat mind. Pont, ahogy Brian szereti. Gyors, egyszerű, fájdalommentes és garantáltan tökéletes élvezet.
Mr. Kinney szokásosan tengette napjait, estéit. Éjszaka pedig fő tartózkodási helye természetesen a Babylon sötét szobája volt. Látszólag semmi nem változott, az élet ugyanabban az ostoba, értelmetlen mederben folyt, mint eddig. Emmett és Ted, mint általában, most is a pultnál ücsörögtek, és a pasikat stírölték. Egészen véletlenül kit sikerült felfedezniük a táncoló, vonagló tömegben? Michael Novotny teljes életnagyságban visszatért a pittsburghi meleg éjszakai élet csodáihoz. Az elveszett bárány végre megkerült. Hű csatlósként persze egyből Brian nyomába eredt, és természetesen meg is találta két pasi társaságában, akik épp minden porcikájukkal, de legfőképpen a nyelvükkel, a férfi mielőbbi kielégülésén fáradoztak. Persze a jólelkű barát számára nem ez jelentette a legtökéletesebb reakciót a Justinnal történtekre, de tenni nem sokat tudott. Megpróbált beszélni barátja fejével, hatni rá azonban, mint mindig, most sem sikerült neki.
Másnap a kitartó Mickey elment Brianhez, avval az eltökélt szándékkal, hogy na most aztán ő igenis be fogja rángatni a korházba azt a fafejű tulkot! Nem kell részletezni, a próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve.
Védekező mechanizmus! Minden bizonnyal ez működött Briannél a legtökéletesebben. Az érzéseket takaró humoros replika királya ő. Egyedül Debbie képes olykor az ügyesen csavart szavak mögé látni. Belelátni a bonyolult férfi lelke mélyére. Mickeyról azonban ez nem volt elmondható, hiába az ezer éves mély barátság, még őt is sikerült néha becsapnia egy-egy jól irányzott humorbombával, vagy egy sértő, nemtörődöm felelettel.
- Elmegyek Justinhoz. - közölte száraz hangon Michael a loft-lakás kényelmében . - Hogy van?
- Honnan tudjam? - vonta meg a vállát flegmán az újságot lapozgató Brian.
- Tudnád, ha meglátogattad volna, gyere velem. - próbálkozott meg a lehetetlen küldetéssel még egyszer utoljára. Bár vajmi kevés esélyt látott, hiszen ha barátja egyszer valamit a fejébe vesz, elhatároz, vasvillával se lehet kiverni abból a csökönyös fejéből.
- Minek?
- Örömet okozni neki.
- Most mondtam, másokat boldoggá tenni káros az egészségre!
- Az is, ha tönkreteszed magad! - Michael hangjából sütött a kétségbeesés.
Brian viszont jobbnak látta visszavonulni, témát váltani. Irány a Woody’s a felejtés csodálatos pubja, előtte azonban egy gyors zuhany. Sorolta fel a programot, és vitának, hangjából, nézéséből érződött, nincs helye.
Mickey lassú léptekkel közelebb sétált a hálószobához, figyelmesen fürkészve barátja minden mozdulatát. Ahogy szép lassan kigombolja, majd leveszi magáról a fekete felsőt. A ruha takarása nélkül megpillantott valamit, valamit, amitől még a szívverése is kihagyott egy pillanatra. A sál. A megsárgult, véres sál. Igen, nem csak képzelgés. Tényleg ott van Mr. Érzéketlen nyakában, ott volt egész idő alatt, most pedig gondosan összehajtva az ágyra került. És akkor Michey rádöbbent, megértette. Most már átlátott a megtévesztő álca, az ürességet tettető porcelánmaszkon. Bizony, Briant nem hagyta hidegen a Justin ért támadás. De még mennyire, hogy nem!
A nagy Brian Kinney! Ki hinné, hogy neki is vannak érzései? Ki hinné, hogy képes könnyekre? Pedig akármilyen képtelenség, akármennyire is nevetségesen hangzik, igaz. Legutóbb a korházban látta sírni barátját, ahogy összetörten, a véres sállal a nyakában, hangtalanul folytak le a megrendültség könnyei gyönyörű arcán. Az a kétségbeesés, az elevenen lüktető fájdalom, mely Briant körülvette! Keserves három nap volt, míg megjött az örömhír, Justin túléli. A várva várt megkönnyebbülés azonban mégsem jött el, a szőke herceg csipkerózsika álmát aludta, és félő volt, ezúttal nem lesz ébresztő csók, az álom örökké tart. Michael szívét ólomsúllyal nyomta elutazása, de nem tehetett mást. Muszáj volt Portlandbe mennie. És lám, most, mikor visszajött, a sebek nem hegedtek be, a szörnyű emlék továbbra is rabságban tartja szeretett barátja lelkét.
Ahogy ott ült a kanapén, Brianra várva, eszébe jutott egy másik eset. Akkor látta először zokogni barátját, és a Justinnal történtekig szentül meg volt győződve, utoljára fordult elő ez a faja érzelemkitörés a jól ismert, kőkemény Mr. Kinneynél.
Úgy tíz évesek lehettek akkor. Nevetve, futva szaladtak a szabadba a fülledt, zsibbasztó iskolából. Élvezték a szabadság jóleső érzését, péntek volt, nem kellett hazasietni, leckét írni, az egész délután az övék volt. Úgy döntöttek, a parkba mennek sétálni és beszélgetni. Nagyon szerették a fák hűs árnyékát, megnyugtató csendjét. Sokszor menekültek oda a gondok elől.
Leültek a padra és belemerültek a társalgásba, így eleinte észre sem vették a feléjük ugrándozó, botladozó kismadarat. Szegény álatka megsérülhetett, apró szárnyait kitárva próbált a levegőbe szállni. A két fiatal srác gyorsan odaszaladt a madárkához, és elbűvölve nézték színes, gyönyörű tollazatát, piciny csőrét. Brian óvatosan kezébe vette, és megsimogatta a remegő kis lényt.
- Hazaviszem. - jelentette ki büszkén barátjának.
- Dehogy viszed. Nem hinném, hogy a szüleid nagyon örülnének neki. És különben is, mit kezdenél te egy madárral?
- Gondoznám, ápolnám és vigyáznék rá. Aztán ha meggyógyult, elengedném. De így még repülni sem tud. Tök hamar elpusztulna szegényke. Most hagyjam inkább itt megdögleni?
- Ahogy gondolod, de akkor most vigyük gyorsan el hozzátok, amíg apud nem ér haza. Biztosan nem díjazná.
- Hát az biztos, de próba szerencse. Na gyere, induljunk.
Brian figyelmes, gondos mozdulattal rakta a pulcsijára az apró állatkát. A lakásig tartó utat végigmosolyogták, főleg a szőke srác, aki odáig volt újdonsült háziállatáért. Nevetve nyitotta ki az ajtót és szaladt be anyjához.
- Anyu, anyu!!! Képzeld, találtam egy madarat, gyere gyorsan. - újságolta el az örömhírt a fiúcska.
- Mit mondtál Brian? - nézett ki a konyhából Brian anyja gondterhelten.
- Azt, hogy találtam egy madarat!
- És idehoztad? A mi házunkba? - kérdezte ijedten az asszony.
- Hát persze, ő az új barátom. - vigyorgott boldogan a fiú.
Anyukája egy pillanatra behunyta szemét, majd erőltetetten mosolyogva megkérte fiát, rakja be az új szerzeményt a régi kalitkába, adjon neki szépen vizet, és valami magocskákat, amit a konyhában talál. Brian örömmel teljesítette a kérést. Rendkívül örült újdonsült kis tollas állatkának. Már olyan nagyon régen szeretett volna háziállatot, de apja mindig durva módon visszautasította. Hatalmas dühjeleneteket rendezett már csak egy cica gondolatára is. De ezúttal Jacknek sem lehet kifogása, hiszen csak pár napig maradna, és különben is, mit árthat egy kismadár?
A két fiú nagy lázzal látta el a barátságos kis csőröst, aki kedvesen csipogva hálálta meg a gondoskodó kezek munkáját. Egész délután vele foglalkoztak, felhőtlenül, boldogan szórakozva. Olyan csodálatos, verőfényes napsütés volt, a szél kellemes fuvallata lágyan cirógatta arcukat. Minden nyugodt volt, talán túlságosan is az. Mikor Brian nővére megjött, izgatottan húzták be a szobába és mutatták meg neki a kalitkába zárt madarat.
- Ti nem vagytok normálisak öcskös. Apa ki fog nyírni titeket. - vigyorgott önelégülten a „kedves” nővér.
- Majd meglátjuk! De meg fogsz lepődni, mert ezúttal én győzök! - közölte magabiztos hangon a szőke srác.
Apja reakciójára azonban nem sokáig kellett várni, Jack kivételesen szokatlanul korán ért haza. Ideges mozdulattal csapta táskáját a földre, s ez a mozdulat, mindenki tudta, nem sok jót sejtet.
- Készen van már a kaja? - hallották az orkánszerű üvöltést.
A ház asszonya riadt tekintettel szaladt teríteni az asztalt, tálalni a gondosan elkészített meleg ételt. De tudta, hiába is igyekszik a legjobbat kihozni magéból, kiteheti a lelkét is, ma nem lesz békés családi vacsora.
Sajnos nem tévedett, a jó öreg Jack szokás szerint fiához tartott, a mai potenciális áldozathoz. A szoba ajtaja hatalmas lendülettel vágódott ki és a robosztus férfi nagy hévvel állt meg Brian előtt.
- Anyád valamit pusmogott egy talált állatról. Nagyon remélem, hogy csak a vén házisárkány beszél össze-vissza. - mennydörögte, s hozzá párosuló nézése vérfagyasztóan hatott a két kisfiúra.
Brian azonban nem hátrált meg, ezúttal nem. Bátran állta apja perzselő tekintetés, s habár belül remegett a félelemtől, hangja magabiztosan csengett.
- Igen, igaz. Hazahoztam egy sérült lábú madarat.
- És megtudhatnám mi járt a fejecskédben, mikor a határozott tilalmam ellenére idehoztad az ÉN házamba egy undorító, koszos, dögledező madarat?
A választ meg sem várva körbepillantott a kis helyiségben, szeme egyből megakadt a kopott, ős-öreg kalitkán.
- Szóval ez lenne az. - nézett diadalmasan fiára Jack. - Hát akkor most búcsúzz el a kis barátodtól.
- De miért nem tarthatjuk meg, legalább csak addig, míg rendbe jön, és életben tud maradni egyedül is. Hidd el, nem zavarna. Nem is látnád. Kérlek, engedd meg!
Michael megrökönyödve nézett barátjára, mint mindig, most is rácsodálkozott bátorságára, erejére. Brian eldöntötte, ezúttal nem hagyja magát és mer szembeszállni az apjával. És ezt nem minden tízéves kissrác mondhatja el magáról.
Apja odasétált a kalitkához, kivette a csiripelő madarat, ami két hatalmas tenyerében szinte elveszett.
- Nos kisfiam, most megtanítalak rá, mi is az a tisztelet. Ha már anyád nem volt képes megnevelni, majd én megteszem helyette is!
Brian nagyon rosszat sejtett, féltette barátait és magát is. Igen, féltette az apró kis lényt, aki most kétségbeesve próbált szabadulni a vasmarok szorításából. Eléggé ismerte már apját, hogy tudja, kész, minden elveszett. Ő csak egy tíz éves kölyök, hogyan is tudna szembeszállni ezzel a zsarnok emberrel? Sehogy! Mint mindig, most is ő győz, de nem baj. Eljön még az idő, amikor már nem tud parancsolni neki, már nem kell meghajolni az akarata előtt. Egyszer majd ő is felnő, és akkor senkinek nem lesz beleszólása, mit csinálhat, és mit nem.
Nem látták pontosan, mi is történt. Jack gonoszul rájuk vigyorgott, majd a kismadár szívszorító csipogásba kezdett, és aztán csönd. Fülsüketítő, félelmetes csend. Majd valami tompa puffanással a földre esett. Apja még vetett rájuk egy sokat mondó, cinikus, vérforraló pillantást, majd amilyen hévvel jött, úgy távozott, de immár sokkal jobbkedvűen.
Brian óvatosan odasétált, ahol előbb még apja állt, és üveges tekintettel meredt a halott, ártatlan madárkára, akinek bűne csak annyi volt, hogy idehozták ebbe az elátkozott, mocskos házba. Michael döbbenten bámult a földön fekvő tetemre. Fejében egyszerűen nem fért meg a gondolat, hogy valaki ilyet tegyen, ennyire kegyetlen legyen. Szeméből lassan előtörtek az első könnycseppek, majd szeretetteljesen, bátorítóan ölelte meg barátját. Brian pedig dühtől eltorzul, könnyes arcát Mickey felé fordította.
- Meglátod, ezt még megkeserüli, MINDENT megbánja majd, amit ellenem tett. Soha, de soha nem bocsátok meg neki SOHA!!
Michaelt Brian hangos trappolása és sürgető szavai térítették magához elmélázásából.
- Gyere már, nem akarok itt megöregedni. Vár ránk a Woody’s és a jobbnál jobb pasik.
- Te sosem fogsz megváltozni, vagy felnőni, igaz? - mosolyodott el a szólított.
- Kötve hiszem. Egyelőre nem áll szándékomban változtatni magamon. De induljunk már! - sürgette barátját Brian.
Mickey a kocsiúton még mindig az emlékeivel volt elfoglalva. Nem az utat, vagy a kocsik fényét látta, hanem Brian könnytől áztatott, eltökélt arcát. Így visszagondolva valószínűleg akkor döntött véglegesen. Igen, azóta nem számít semmi és senki, Mr. Kinney azóta nem hagyja, hogy mások irányítsák, vagy megmondják neki, mit tegyen. Többé nem engedi bántani magát, megalázni. Őt már nem lehet csak úgy a sárba tiporni, de nem ám! És most mégis, annyira fájdalmas látnia, ahogy barátja apró darabkáira hullik, és nem biztos, hogy lesz valaki, aki összerakja. Vagy inkább, hogy elfogadja a segítséget.
Megérkeztek a pubba, elfoglalták szokásos helyüket és megkezdődött a mértéktelen ivászat Brian részéről. Bár soha nem vetette meg az alkohol jóleső, bódító ízét, ezúttal a szokásosnak a többszörösét küldte agysejtjei ellen. Egy whisky, egy konyak és hasonló finomságok tömkelege járta át Brian minden egyes porcikáját. Mikor Michael már nem bírta tovább nézni, újfent rákezdett mentőbeszédére.
- Mi a fasz van veled? - tette barátja vállára a kezét Mickey.
- Semmi fasz sincs velem. - Brian próbálta a lazát adni, a hatás kedvéért még egy kis kuncogást is beiktatott a szellemesnek szánt mondatba.
- Kurvára szét vagy esve. - Michael most már erőteljesebben beszélt, próbált ezúttal némi eredmény is elérni, amit persze nem sikerült.
- Szép vagyok? Mindig az leszek, te magad mondtad.- a szokásos Brian-féle védekezési mechanizmus, a már említett humorleplezés.
- Kizártál mindenkit az életedből, engem is!!.... Iszol… Jézusom, sosem voltál ilyen!
- És?
- És beszélned kéne valakivel. - hangja komolyan, aggódóan csengett.
- Mi vagy te, az istenverte anyám? Te szépen visszamész oda, ahova tartozol, én meg megleszek.
- Miért nem látogattad meg Justint? - Michael feldobta a másik érzékeny témát, amivel legalább valamiféle hatást elérhetne barátjánál.
- Mert nem tehetek érte semmit. - az egyszerű, ám annál átlátszóbb indok előjött újra, de már nem sikerült becsapnia Mickeyt.
Brian jobbnak látta gyorsan lelécelni, mielőtt még újabb kényes téma merülne fel. Bevonult a WC-be, megszabadult a sok piától, majd fejét a falnak vetve állt pár percig. Tudta, hogy igaza van barátjának. Igen, gyengévé vált. Nyavalygós, érzelgős idiótává vált. Hát elég volt ebből. A francba is, ő Brian Kinney, nem holmi síró-rívó buzeráns. Betört Justin feje, és? Már jól van, ez a lényeg. A többit meg ki nem szarja le? Már vége, úgysem tudott volna semmit tenni. Nem maratoni futó, hogy utolérje azt az állat Hobsot. De ha nem megy el arra az átkozott szalagavatóra, ha nem csókolja meg a szöszit… ELÉG! Hát ez szánalmas. Most szépen kimegy, megnyugodva, lehiggadva és tovább élni megszokott, egoista életét. Majd elválik, mi lesz Justinnal. Úgysem úszhatja meg a találkozást, nem menekülhet el a problémák elől, hiszen ő NEM olyan. Igenis szembe fog nézni a fiúval. Hogy ez milyen szépen hangozz gondolatban! Na igen, de a valóság más. Sokkalta nehezebb. Most már kezdett terhes lenni a sok agymunka, főleg ilyen tetemes mennyiségű alkohol után. Inkább szépen kisétált, vissza Michelhez. De barátja nem ült az asztaluknál, és ahogy hátrafordult, hogy szétnézzen a helyiségben, egy nagyon is ismerős arcot pillantott meg. Pont annak azt a gyönyörű, fiatal arcot, akit legkevésbé akart látni. Milyen szép is volt az iménti elgondolás. Visszatérni a valós életbe, nem törődni az érzésekkel. Jól hangozz, de most fuccsba ment a terv. Brian lefagyott, tehetetlen volt. Nem tudta, hogyan reagáljon, mit kéne mondania.
- Egész éjjel ott akarsz állni?- kérdezte szemrehányóan Michael.
Justin mellette állt, szomorú, fájdalmas tekintettel nézve Brianre.
Kész, vége. Ennyi volt hát. Itt áll a szöszi előtt, zavartan, bűntudatosan, régi önmaga árnyékaként. De immár tudta, nem tehet semmit ellene. Nem rázhatja le holmi ócska szöveggel, nem mondhatja, hogy nem érdekli, ami a sráccal történt. Justin túl jól ismerte már ahhoz. És túlontúl szerette őt. Hát rendben, játsszuk tovább az érzelmek kegyetlen játékát.
Milyen kegyetlenek is az érzelmek! Akármi történik, Justin szenvedni fog. Ha elküldi, azért, ha maga mellett tartja, azért. Addig is, legalább az illúzió megvan, a tudat, hogy vele lehet. Hogy esetleg ő is érezhet szeretetet, törődést más ember iránt. De vajon a szánalom, a bűntudat valóban szülhet szerelmet? Milyen jó is volt, míg nem jött ez a kitartó kölyök. Amíg nem kellett másokra is figyelnie, vagy a bűntudat gonosz, gúnyos hangocskáját hallania. Csak magért volt felesős, más ember nem számított. És lám, most jön egy kis ficsúr, és mindent fenekestül felforgat. De egyszer majd ismét szabad lesz, szabadulni fog az érzelmek undok, fájó bilincsétől, de addig kell még egy kis idő….…majd nemsokára túljut ezen, igaz?…hiszen ő Brian Kinney!!!
Vége