[Multichaptered] Save the last dance for me chp. 1
Univerzum: dorama, azaz ázsiai (ebben az esetben koreai dráma) tulajdonképpen a Save the last dance for me c. „szappanoperát” írtam meg egy barátnőmnek, no meg a magam és mások szórakoztatására.
Korhatár: abszolúte nincs, még csak nem is slash (szokatlan tőlem, nem igaz? XD)
Save the last dance for me
I. fejezet
Volt egyszer egy kis fogadó, az erő szélén. Úgy hívták: az Álmodó Erdő. Igazán illő név a kis panzióhoz, főleg ha körbetekintünk a gyönyörű tájon. A hegyek, a nyárt idéző zöld tisztások. Akár idilli környezetnek is mondhatjuk. A panziót egy kis család vezette, az apa és lánya. Habár a házra rengeteg tartozást vettek fel, ám mégis meg voltak elégedve az életükkel. Sokan jöttek erre a szép helyre eltölteni egy-két nyugodt napot. Igazán nem panaszkodhattak. Most is épp elbúcsúztattak egy nászutas párt, akik kerek két hetet töltöttek el náluk. Ahogy a kocsi csikorogva kifordult a kapun, Annie egy gyors puszit nyomva édesapja arcára felszaladt a tisztítószerekért. Nemsokára máris új vendég érkezik az előzőek helyére és addig még rendbe is kéne tenni a szobát. Hogy micsoda koszt tudnak ezek csinálni!? És mit keres a földön például ez a mocskos tányér is? Ah, lesz itt még dolgom. Ahogy tovább haladt összeszedve a koszos zsepiket és egyéb maradványokat, észrevett a földön valamit, ami nagyon nem oda illő volt.
- Apa! Apa! A házaspár…akik az előbb mentek el…itt hagyták az egyik szobánkban az útlevelüket. Mit csináljunk? - kiáltotta futtában már messziről az apjának Annie.
- Te jó ég! Gyorsan menj utánuk. Tessék, itt a kocsi kulcs. Még utolérheted őket. Siess. - gyújtotta a férfi készségesen a kulcsot lánya kezébe.
A fehér kisbusz gyors iramban száguldott ki a fogadó udvarába, egyenesen a reptér felé tartva. Útlevél nélkül úgysem tudnak elmenni, akkor meg minek ez a sietség?
******
Az impozáns üvegépület egyik termében komoly értekezlet folyt. Egy Global nevű cég tartott éppen gyűlést. A negyvenedik évforduló napja volt, amin elméletileg az új igazgatót kellene bemutatni. Na de hol van ő?
- Joe, mikor száll le a fiam repülője? - kérdezte egy idősebb, tekintélyt parancsoló férfi. Messziről meg lehetett állapítani: övé az egész cég, és mint az lenni szokott, mindenkit a zsebében tart.
- Úgy egy óra múlva érkezik meg. - válaszolta készségesen a mellette sétáló fiatalember.
- Rendben. Azt akarom, hogy kimenj elé a reptérre és idehozd nekem. Nem engedhetjük meg magunknak hogy megszökjön, érted? Ha kell, vedd el az útlevelét és a pénzét is, de itt legyen a ma esti ünnepségen.
- Értettem uram. - habár a válasz egyetértést tükrözött, a hanglejtés egyértelműen nemtetszést fejezett ki az effajta drasztikus beavatkozásokkal szemben. Ám a főnök parancsa szent és sérthetetlen, és egy jó pincsikutyához illően azt maradéktalanul teljesíteni kell.
******
„Hölgyeim és Uraim. Kérem csatolják be a biztonsági öveket. Hamarosan megkezdjük a leszállást.”
„Remek. Üdvözlünk újra itthon. A fenébe is. Remélem apámnak jó oka volt visszahívni különben…”
Hiába, a technika ördöge. Még egy repülőgép fedélzetén is találhatunk Tv-t. És persze mi is mehetne más benne, mint a híradó. Valami kicsit pocakos, idősebb férfit mutattak, akiről csak úgy süt a gazdagság. De valami lehetett benne, mert a srác nem győzte bámulni.
„Ma van a Global fennállásának negyvenedik évfordulója. Megkérdeztük Mr. James Kirk-öt, a cég igazgatóját…”
A gép lassan ereszkedni kezdett, majd pár perc múlva már meg is érkezett a terminálhoz. Az utasok szép libasorban szálltak ki. A Joe-ként emlegetett férfi már várta a gépet, s árgus szemmel figyelte, hátha felfedezi az utasok között azt a bizonyos David-et, aki ma este végre átveheti a nagy örökséget, amire mindenki annyira áhítozna. Ám David közel sem érzett így. Ahogy meglátta apja talpnyalóját, gyors iramban hátat fordított s belekarolt az egyik stewardessbe.
- Hogy s mint van ma hölgyem? Milyen volt az utazás? - a mosolygós, kissé kócos, hatalmas barna szemű fiú láttán persze, hogy szegény lány majd elolvadt, s nagy nehezen csak annyit tudott kinyögni: „Remekül, mint mindig”
Ám hiába az elterelő hadművelet, Joe eszén nem olyan könnyű túljárni.
- Már szegény stewardesseket sem hagyod békén? - hallhatta David azt az irritáló hangot, ami mindig az apját juttatta eszébe.
- Nahát. Micsoda meglepetés! Te itt? - kiáltott fel gúnyos mosollyal a srác.
- Az elnök már nagyon vár. - magyarázta meg jelenlétét egy hosszú körmondatban Joe.
- Igen? Nocsak. Úgy látszik, apám még mindig rendkívül energikus.
Még szinte be sem fejezte a mondatot, s máris futásnak eredt. A poggyászokon és embereken átugorva, nyomában Joeval és a többi talpnyalóval. Úgysem menekülhet el, de legalább kicsit megnehezítheti ezeknek a seggfejeknek a munkáját
******
„Hova tűnhettek így el? Hiszen nem tudnak útlevél nélkül elmenni.”
Ahogy Annie elmerült a keresésben, észre sem vette a felé száguldó srácot, aki történetesen őt már nem tudta kikerülni. Túl nagy svunggal futott, már képtelen volt megállni. A végeredmény egy szép kis ütközés lett, amiben mindketten a földön kötöttek ki. Ám David nem zavartatta magát, egy gyors mozdulattal talpon termett és mintha mi sem történt volna, futott tovább, ki a reptérről.
- Jól van hölgyem?- kérdezte a földön fekvő lány mellé lépve Joe. Már nem volt értelme tovább üldöznie Davidot, úgyis tudta, hova megy a fiú.
- Micsoda egy szemét! Legközelebb mondja meg a barátjának, hogy lehetne kicsit óvatosabb is, különben többen is megsérülhetne miatta. - mondta morogva Annie, a sérült bokáját masszírozva.
- Jöjjön, segítek felállni. - mondta somolyogva Joe s lány kitörése hallatán.
******
„ Még szerencse, hogy megtaláltam azt a flúgos házaspárt, amilyen nagy az a reptér! Ah, még mindig fáj a lábam amiatt az ostoba fráter miatt, én meg itt állok, és várom azt a lökött csajt. Hol lehet már?”
Félpercenként nézte meg az órát, ám ez mit sem segített, úgy látszott, a barátnő csak nem akar megérkezni. Aztán végül csak megjelent, futva, lihegve, mint aki épp a maratonról jött.
- Ah… ne haragudj… régóta vársz? - kérdezte bűnbánóan Karin.
- Már majdnem egy fél órája. Hol az ördögben voltál? - kérdezte a tipikus felháborodott hangján Annie, ami valamilyen oknál fogva mindig megmosolyogtatta az embereket.
- Tényleg sajnálom. Csak tudod, nálunk most bolondokháza van. Ma jött meg az elnök fia, és ma van a cég legnagyobb ünnepsége. Mindennek tökéletesnek kell lennie, különben nekünk annyi. El sem hinnéd, micsoda felhajtást csinálnak a negyvenedik évforduló miatt.
- Jó, oké, meg van értve. Na gyere, menjünk vacsorázni, közben majd mindent elmesélsz, de én már kezdek éhenhalni. - mondta immár békülékenyebb hangon Annie és húzni kezdte barátnőjét maga után.
******
- Nocsak apám, hát ilyen gyorsan meg is gyógyultál? - kérdezte szemtelelenül mosolyogva David.
Az apja edzőtermében voltak immár. Kénytelen volt hazajönni. Az az átkozott Joe még a barátnőjénél is megtalálta! Nem volt menekvés. De legalább most már tudja az igazat, az egész egy kitaláció volt, az apja tökéletes egészségnek örvend.
- Ne merj pimaszkodni velem, megérteted? - kiáltotta immár egyértelműen dühtől remegő hangon az idős férfi.
- Egy betegséget felhasználva idecsalni engem, nem mondom, ez még tőled is szokatlan. - folytatta zavartalanul David.
Tudta hogy ki fogja húzni a gyufát, de nem érdekelte. Túl sokáig kellett elviselnie az apja önkényeskedését, és ez azért még tőle is aljas húzás volt.
- Más esélyem nem volt. Te is tudod. Különben eszed ága sem lett volna visszajönni, nem igaz? - kérdezte felhúzott szemöldökkel James.
- Látod? Ebben tökéletesen egyetértünk. - válaszolt szárazon David - ja, és holnap reggel visszarepülök az államokba. - tette hozzá utolsó csapásként ezt az „aprócska” hírt.
Meg sem várva a választ, gyors iramban beszállt a kocsijába és hazahajtott. Ám a lelke mélyén tudta, ez még koránt sem lezárt meccs közte és az apja között. Az öreg mindent meg fog tenni, hogy itt maradjon és átvegye a céget, akármennyire is tiltakozik David.
*****
- Naaaa… kéééérlek…. legalább pár percre ugorj be - az egész kis étkezdét betöltötte Karin erőteljes, kiabálásra emlékeztető hangja.
- De hát én nem is dolgozom ott, hogy nézne ki ha, csak úgy beállítanék? - kérdezte bizonytalanul Annie.
- Senkinek nem tűnne fel. És utána legalább elmehetnék karaokézni vagy valami. Ma már úgysem tudsz hazamenni, nem igaz? Naaa, rajta. Hívd csak fel édesapádat, hogy majd csak holnap reggel mész vissza. - unszolta továbbra is barátnőjét Karin.
Végül csak rábeszélte, addig-addig mondogatta, míg Annie kénytelen volt beleegyezni. Gyorsan elszaladtak Karinhoz, felvettek valami oda illő göncöt és már rohantak is a partira.
******
A Kirk családnál nagy volt a készülődés, mindenki csak az ünnepségről tudott beszélni. Az a rengeteg riporter, a tévések, az a sok fontos ember, aki ott lesz! David már előre irtózott az egésztől. Nem sejtett jót! Legszívesebben itthon maradt volna, csinált volna pár gyönyörű esti képet a kertjükről… Igen, a fényképészet volt a mindene. És a fenébe is, pont most kellett otthagynia az egyetemet e miatt a hülye évforduló miatt.
Halkan kopogtak az ajtón, majd David anyja jelent meg a küszöbön.
- Itt az idő. Indulunk, apád már a kocsiban vár.
- Rendben, máris megyek. - válaszolta fásultan David.
Már épp csukta be az ajtót az anyja, mikor valami az eszébe juthatott, így visszafordult, és egy lágy mosollyal az arcán a fiára nézett.
- Ne izgulj, hidd el, előbb utóbb apád is belátja, hogy a fényképészet a mindened, és azzal szeretnél foglalkozni. Csak várj türelmesen. Adj időt neki, rendben? - és meg sem várva a választ halkan becsukta maga utána az ajtót.
******
A parti tökéletesre sikerült. Pont, ahogyan az el lett tervezve. Ott volt minden nagymenő pénzes ember, ott voltak a híres riporterek, fényképészet, egyszóval az egész díszes társaság. Mindenkivel kellett egy-két szót bájcsevegni, nevetgélni, előadni a tökéletes, előkelő úriembert. David nem sokáig bírta, pár perc után máris barátnője után kezdett el kutakodni, hátha ő megmentheti ettől a borzalomtól. Nem sokáig kellett keresnie, a legcsinosabb lány volt az egész ünnepségen. David gyors léptekkel ment oda Andreához, egy pezsgős poharat átnyújtva neki.
Hamarosan elérkezett az elnök beszédének ideje. Mindenki felszülten várta, mi sül ki belőle, ám nem tudtak meg semmit. A szokásos szöveg volt, amiben a részvényesek és a munkatársak segítségét köszönte meg. Az új igazgató kilétéről egy szó sem esett, s ez némiképp megnyugtatta Davidet. Ám ez a nyugalom nem tarthatott sokáig. Andrea és az ő családja vacsora után összeültek. A lány apja a Global egyik legnagyobb részvényese, s nem utolsó sorban bankigazgató. Így a kapcsolatukat igazán gyümölcsöznek lehetett mondani, pénzügyi téren mindenképp.
- És David, mikor szándékozod elfoglalni apád helyét a cégnél? Eleget dolgozott ő már a Globalért, itt az ideje, hogy te is a tettek mezejére lépj. - ez volt az a rész, amit David igazán szívesen tekert volna tovább. Csakhogy ez nem egy videó volt, hanem sajnos a való élet.
Miért hozakodik mindenki elő ezzel? Miért nem lehet nyugodtan megvacsorázni, csevegni az időről, vagy mit tudom én miről… Végül aztán összeszedte minden bátorságát, s egyenesen jövendőbeli apósa szemébe nézve válaszolt.
- Még hátravan két évem az egyetemből, úgyhogy holnap már vissza is utazom az államokba.
- James, azért ne hagyd a fiad túl sokat tanulni. - próbálta Andrea anyja oldani kicsit a feszültséget, láthatóan nem sok eredménnyel.
- És mégis mit tanulsz ott ilyen bőszen? - kérdezte továbbra is gyanakodva a jövendőbeli após.
- Fényképészetet. Azt hiszem, most már nyugodtan kijelenthetem, profi vagyok. - David próbált olyan nyugodtan látszani, amennyire csak lehetett, ám nem volt könnyű.
Már várta az üvöltözést, a jól megszokott veszekedést, ami nem sokáig késett.
- És mégis mi lesz a vállalattal? Remélem tisztában vagy vele, hogy a lányomnak megfelelő anyagi biztonságra van szüksége. Amit feltételezem, nem a fényképkészítésből szándékozol előteremteni.- folytatta a férfi felháborodott hangon.
Davidnek eddig bírták az idegei, felpattan az asztaltól, és egy kurta elnézést kíséretében kiviharzott az étteremből. Andrea követte példáját, gyorsan beszállt a fiú mellé és elhajtottak valami nyugis helyre, ahova reményeik szerint nem ér el a családjuk akarata.
******
A kis ház csendjét csak a halk kuncogás törte meg. A pici szoba egészét majdhogynem a hatalmas franciaágy foglalata el, melyben most éppen Annie és Karin próbáltak meg aludni, vagy legalábbis megnyugodni.
- Jaj, de ugye hogy milyen szuper volt? Mondtam én, hogy el kell jönnöd. - bökte oldalba Anniet barátnője.
- Jó, jó. Tényleg egész élvezhető volt, ahhoz képest. De most már aludnunk kéne. Holnap te is korán kelsz, és nekem is vissza kell mennem a fogadóba. Nem hagyhatok mindent szegény apura.
- Ne izgulj már. Egy napig még ő is meglesz nélküled. Neked is kell egy kis kikapcsolódás, nem? Na jó, tényleg aludjunk, mert ha elkésem, az a hárpia főnöknőm kinyír.
A halk párbeszéd lassan elhalt, s a megszokott éjjeli csend beburkolta a két alvó fiatal lányt.
******
A hatalmas Kirk- villa azonban közel sem volt olyan csendes. Már a kapuban hallani lehetett az eszeveszett ordítást. Úgy látszik a vacsoraasztalnál történtek mégsem maradtak annyiban, s az indulatok immár elszabadulni látszottak.
- Hogy voltál… hogy voltál képes így lejáratni a saját szüleidet? Hát nincs benned semmi tisztelet? - üvöltötte magából kikelve a ház ura.
- És benned? Neked teljesen mindegy mit akarok én? Nem akarom azt az átkozott céget vezetni, érted? - David sem volt halkabb az apánál.
Egész életében mást sem csinált, csak engedelmeskedett őméltóságának, de most már betelt a pohár. Már nem gyerek többé, hogy megszabják neki, mit kell tennie.
- Az az átkozott cég fizeti a számlákat, ad fedelet a fejed felé, és abból vetted meg azokat a nyomorult gépeket, úgyhogy jól gondold meg miket beszélsz. - soha még nem volt ennyire dühös a fiára.
Mi rossz van abban, ha az ország egyik legnagyobb cégét hagyja örökségül a gyermekének? Miért nem képes ezt megérteni David? Az egész élete munkája van a Globalban, és hagyja veszni, csak mert ez az ostoba fiú azt hiszi, az álmaiból megteremtheti magának mindazt a kényelmet, amit a cég nyújt számukra?
- Akárhogy is apám, ez egyszer nem úgy lesz, ahogy te kívánod. - mondta immár keménnyé fagyott arccal David, s már ment volna fel az emeletre, mikor meghallotta apja kiáltását a cselédnek.
- Hozd ide…nem hallod? HOZD IDE AZONNAL! - a mindig higgadt, józan Mr. James Kirk arca most inkább hasonlított egy felrobbanni készülő piros lufira, semmint a komoly üzletember pókerarcára.
Szegény cselédlány még vívódott kicsit magában, majd -mivel a kenyéradó gazda a mérvadó- fogta David féltve őrzött táskáját, s egy meghajlás kíséretében odaadta az őrjöngő férfinek. James nem sokat teketóriázott, egy gyors mozdulattal előkapta a fényképeket a táskából, s egyesével apró kis fecnikké tépte őket, majd jött a kegyelemdöfés, a fényképezőgép őrült sebességgel csapódott a falnak. David csak nézte tehetetlenül a tönkretett álmát, az egyetlen dolgot, amit igazán szeretett életében. Már nem maradt más választása. Immár eldőlt végérvényesen, hogyan is folytatja az életét. Nem szólt egy szót sem, csak gyorsan magához vette a kulcsot és kiszaladt az autóhoz. A düh vörös lepelként borult szemére, s azt sem vette észre, hogy anyja sírva fut utána. Már semmi sem számított. Csak egy dolgot tudott, soha, de soha nem akar többet ide visszajönni.
***
- Apa, megjöttem. - lépett be vidám, mosolygós arccal Annie a kis fogadó ajtaján.
Ám hiába szólongatta apját, az sehogy sem akart előkerülni. Végigjárta már az egész házat, a kertet, sőt, még a padlást is, de sehol sem lelte az öreget. Gyomra szép lassan görcsbe rándult az aggodalomtól. Mi van, ha nem vette be a gyógyszereit? Vagy rosszul lett? Mikor már épp kezdett volna a pánik eluralkodni rajta, s indult volna körbekérdezni a korházakat, hirtelen megjelent az apja a bejárati ajtóban.
- Hát te meg hol a fenében voltál? Van fogalmad róla mennyire aggódtam??? - rohant hozzá kiabálva, sírásra görbült szájjal Annie.
- Oh..már meg is jöttél? Sajnálom…nem tudtam. Én csak átugrottam Elisa nénihez egy kupica pálinkára. - mondta védekezően az idős férfi, s közben átölelte lányát. - sajnálom, hogy felizgattalak. - tett még hozzá szeretetteljesen.
- De apa, tudod, hogy neked nem lenne szabad innod. - húzta össze rosszallóan a szemöldökét a fiatal lány.
- Oh, ugyan már, egy csepp alkoholba még senki nem halt bele. Ma meg is kérdezheted a doktor urat. - valamiért az utolsó mondatnál somolyogva lányára sandított.
- Ugyan már. Ne nézz rám így. Ah, mindig mindenbe olyanokat képzelsz, amik ott sincsenek. Ahelyett, hogy össze-vissza kombinálsz a doktorral, inkább kezdj el készülődni. Nemsokára indulnunk kell.
Annie nyomott még egy puszit apja homlokára, majd gyorsan felszaladt az emeletre. Az apja csak nevetett, majd fejcsóválva a mosdó felé vette az irányt. Hiába, az apáknak is van ám megérzésük, nem csak az anyáknak. Márpedig Robert igenis érezte, a lánya nagyon kedveli a doktort, nem hiába pirult bele abba az ártatlan pillantásba.
******
James Kirk még mindig rosszul volt. Amióta a fia feldúltan távozott, egyfajta nyomást érzett a bal felén. A keze elkezdett zsibbadni, a feje csak úgy kavargott. Ám az agya továbbra is csak úgy pörgött. Első dolga volt Joe-t hivatni, s mint az lenni szokott, a srác fél órán belül már ott is állt az elnök előtt.
- Miben segíthetek uram? - tette fel a hűséges pincsikutyákhoz méltó, nyalizós kérdést.
- Daviddel volt egy heves vitánk, ő pedig mint egy esze ment, elrohant. Azt akarom, hogy tiltsd le a bankkártyáját. - a megbánás legkisebb jelét sem mutatva adta ki ezt az utasítást, mintha csal valami makacs ügyféllel lenne dolga, akit a saját eszközeivel jobb belátásra téríthet, s nem a saját egy szem fiát fosztaná meg az egyetlen bevételi forrástól. Ezt azonban Joe nagyon is jól látta, s tőle szokatlan hezitálással megkérdezte:
- Biztos benne uram? Nem kéne előbb legalább megbeszélnie a dolgot Daviddel? Ez elégé drasztikus lépés, nem gondolja uram?
- Nem, nem. Majd meglátjuk, hogyan tud megélni a pénzem nélkül. Ha kapcsolatba lép veled - márpedig tudom, hogy ezt fogja tenni- azonnal jelented, megértetted?
- Igenis uram.
Egy-két szó után Joe gyorsan elővette mobilját, s megpróbálta felhívni Davidet, ám a fiú telefonja ki volt kapcsolva. James csak hümmögött egyet, jelezve: kétség sem férhetett hozzá, fia meg fogja szüntetni a kapcsolatot a családjával - egyelőre.
******
David csak úgy száguldott, alig észlelve a külvilágot maga körül. A dühe már kezdett lecsillapodni, ám helyét a keserűség és a szomorúság vette át. Hogy tehette vele ezt az apja? Hogy volt rá képes?
Már órák óta kocsikázott a városban, úgy érezte egyedül ez képes megnyugtatni. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve befordult egy áruház parkolójába. Kiszállt a kocsiból, és gyors léptekkel a legközelebbi pénz automatához ment. A lehető legnagyobb összeget vette ki, amit még a masina engedett, s egy ügyes mozdulattal zsebre vágta. Ám nem volt elég gyors. Egy nem éppen bizalomgerjesztő külsejű férfi volt elég szemfüles, hogy észrevegye, bizony nem kis összeget vett magához a fiatalember. És egy ilyen lehetőséget a magafajta fickók nem szoktak csak úgy kihagyni. Megvárta, amíg David kisétál az áruházból, majd előkapta telefonját, és egy egész színdarabot rögtönzött.
- De hogy menjek oda? Hisz nincs is pénzem! Istenem, most mit tegyek? Te nem tudsz küldeni egy taxit? De hát hogy jussak el így a korházba? - és a hatás kedvéért még könnycseppeket is sikerült kipréselnie a szeméből. Hisz nem minden nap szerezhet ennyi pénzt. S egy ekkora összeg bizony előhoz minden tehetséget az emberből.
Szegény David pedig bedőlt. Hogyan is ne vette volna be, mikor szegény öreg úgy sírt a telefonban és a korházba akart eljutni valamelyik szerettéhez? Így pár perc múlva már egy mellékúton haladtak. Szinte egy lélek sem járt azon az elhagyatott, kietlen úton, s ez egyre gyanúsabbá tette a dolgot. Már egy jó ideje mentek, de egy árva autó se jött velük szembe.
- Hogy lehet egy korház ennyire eldugva? - kérdezte kissé gyanakodva David a mellette ülő férfit.
- Oh, már majdnem ott vagyunk. - somolygott a pasi, amit a srác nem igazán tudott mire vélni.
Aztán már azt kívánta, bárcsak ne tudná, mikor hirtelen egy kést érzett a bordái közé nyomódni. A hirtelen sokktól teste megdermedt, s csak meredten bámult ki a szélvédőn.
- Most szépen húzódj le az útról.- adta ki a parancsot a férfi mély, reszelős, semmi jót nem sejtető hangon.
David persze megtette, amit kért, a kocsi hamarosan megállt, s ő feltett kézzel szállt ki belőle. A pasi egyből mellette termett, s azt az átkozott kés most már a hátába nyomódott.
- Tedd a földre az órád, a pénztárcád, és minden egyéb értéked dolgot, értetted? És ha követni mersz, kinyírlak - bár szilárdan beszélt, hangjában mégis némi bizonytalanságot lehetett felfedezni, s ez David figyelmét sem kerülte el.
Szép lassan levette karóráját, pénztárcáját, és letette az aszfaltra, aztán visszafordul fel emelt kézzel, ám a szeme sarkából látta, amint a támadója lehajol a földre. És abban a másodpercben már lendült is David lába, egyenesen kirúgva a kést a férfi kezéből. S utána már puszta ököllel mentek egymásnak. Pillanatokon belül pedig már az úton fetrengtek, ott ütve a másikat, ahol érték. Ám a küzdelem sajnos nem tartott sokáig. A férfi gyorsabb volt, elkúszott a késért, s megfordulva egyenesen David gyomrába merítette az éles pengét.
Mintha megszűnt volna létezni az idő, a másodpercek peregtek, ám a képkocka mozdulatlanná dermedve állt. Hirtelen aztán lassan megindult a kép, a film tovább pergett, ám továbbra is csak úgy, mint egy lassú felvétel. A támadó visszahúzódott, s ijedten ejtette ki kezéből a véres szúróeszközt, amivel valószínűleg épp most ölt meg egy fiatal srácot. David tett két bizonytalan lépést, de lábai felmondták a szolgálatot, s rongyzsákként hullott a padlóra. Elvette hasáról kezét, s felemelte, majd hatalmasra tágult, rémült szemekkel nézett végig vérben úszó tenyerén. Megpróbálta észlelni maga körül a világot, ám csak saját szívdobogását hallotta, a szemei előtt lassan kezdett elsötétülni a világ. A pasi azonban magán kívül volt, azt sem tudta, mit tegyen. Ám végiggondolva a lehetőségeket, rájött, nincs más választása, meg kell szabadulnia a sráctól. Remegő lábakkal kezdte az árokba taszigálni Davidet, majd mikor az eszméletlen fiú hangos puffanással legurult az útról, gyors iramban beszállt a kocsiba és kereket oldott.
******
- Apa, elkészültél már? El fogunk késni a doktortól. - kiáltott be az ajtón Annie, majd visszaballagott az autóhoz.
Pár pillanat múlva aztán megjelent Robert is, majd beszállt lánya mellé. Igaz, még jócskán volt idejük, ám nagyon jól tudta, lánya minél hamarabb oda akar menni, hisz így több időt tölthet el a drága doktor úrral. Annie már évek óta oda s vissza van a helyes, fehér köpenyes férfiért, de eddig nem szánta rá magát, hogy ezt el is mondja. Mindig csak órákig hálálkodik, amilyért ennyire figyel az apjára és ilyen jól karban tartja. A mostani alkalom sem volt különb, lánya azon nyomban elpirult, amint a fiatal srác rá emelte átható tekintetét. Szíve hevesebben kezdett el verni, s nem igazán tudott odafigyelni rá, mit is tesz. Így fordulhatott elő, hogy a doktor pár perc után utánuk szaladt.
- Annie. Annie! Várj! Ezt itt felejtetted. - nyújtotta át apja receptjét a lánynak, aki rögtön zavarba jött a kissé vádló tekintettől.
- Ejnye! Hogy hagyhattad ezt itt? - kérdezte immár mosolyogva a srác.
Egy nővér azonban félbeszakította a beszélgetés. Valami súlyos beteget hoztak be. Vészhelyzet! Úgyhogy apa és lánya végül mégiscsak elindultak a kocsi felé. Pár perc múlva pedig már egy gyorsabb mellékúton mentek, ahol szokás szerint most volt túl nagy zsúfoltság.
- Furcsán viselkedsz a doktor jelenlétében. - jegyezte meg apja csendesen.
- Ne..nem is igaz. Ez..ez csak azért van, mert olyan jól viseli gondodat. És..ezért nagyon hálás vagyok neki. - védekezett akadozva, dadogva, szörnyen zavarban Annie.
- Erről jut eszembe. Elhoztad az orvosságod? - terelte el a kellemetlen témát a lány.
- Nem. Azt hittem, te hozod el.
Végül Annie kénytelen volt felhívni szegény doktort, és elmagyaráznia helyzetet. Nem elég, hogy a receptet majdnem ott hagyták, most még ez is.
- Nem kellene szegényt zavarnunk. Mért nem hívtad inkább fel az egyik nővért és kérted el tőle a gyógyszert?
Lányának nem igazán akaródzott válaszolnia, s Robert megértette: lánya nagyon boldog lehet, hogy egy nap kétszer is találkozhat a sráccal, úgyhogy inkább csendben maradt. Egy darabig nem is beszélgettek, mindketten saját gondolataikba voltak mélyedve. Ám egy idő után Robert elkezdett köhögni, s az istennek sem akart abbamaradni a roham. Annie aggódva fordult hátra és próbálta a légzőpalackot előbányászni, azonban kénytelen volt tekintetét visszafordítani az útra. S amit látott, attól még a szívverése is kihagyott egy pillanatra. Egy fiatal srác állt a kocsi előtt, véresen, mocskosan, támolyogva, s a lány tövig nyomva a féket éppen hogy meg tudott állni előtte, de David addigra már újra összeesett. Annie és az apja azon nyomban kiszálltak a kocsiból és odarohantak hozzá. Hasa tájékán még mindig folyt a vér, vékony, csinos arcát por, és sebek borították, ahogy az egész testét. Gyorsan felemelték és berakták a hátsó ülésre, majd a korház felé száguldottak, immár elfelejtkezve az ostoba gyógyszerekről.
***
David autója csak úgy száguldott a kietlen úton, a szerpentin éles kanyarjait hangosan csikorogva vette be. A vezető idegesen, remegve markolászta a kormány, s néha üres tekintettel tekergetett egyet-egyet rajta. A síri, feszült csendet csak a mobilja csengése törte meg, kis híján szívrohamot okozva a férfinek.
- Igen. Már a kocsiban ülök. Nem, nem tudtam..igen, megszabadultam tőle…nemsokára ott leszek. - kiáltotta magából kikelve, s idegességében a haját markolászta.
Az útra nem is igazán figyelt, s mikor tekintetét az anyósülésre függesztve lerakta a mobilt, észre sem vette a vele szembe jövő teherautót. Már késő volt, hiába rántotta el a kormányt, az ütközést nem kerülhette el. A hatalmas autó éles csattanással csapódott a kocsinak. Az pedig az útról letérve egyenesen a szakadék széléig sodródott, ahol aztán pár pillanat után felrobbant, lángba borítva mindent a környezetében.
******
Már éjszaka közepe volt, ám a korház folyosóján mégis csak úgy rohangáltak a különböző orvosok, ápolók, betegszállítók. Annie és az apja csak ültek a váróban, és figyelték az orvosokat, hátha valaki mond valamit a fiúról. Órák óta csak vártak, de a srác még mindig a műtőben volt. Jó félóra elteltével mégiscsak odajött hozzájuk Robert orvosa, és közölte velük a jó hírt: megmentették a fiút, még épp időben hozták be, s most már fel is ébredt.
Roberték gondolkodás nélkül pattantak föl a padról és siettek be a korterembe. David ott feküdt az ágyon bekötözött fejjel, zavart tekintettek, de legalább élőn. Közelebb lépkedtek hozzá, a doktor pedig halkan, lágyan kérdezgetni kezdte.
- Mi történt veled fiam?
David csak nemlegesen megrázta a fejét.
- Hol laksz?
Ismét csak egy fejrázás volt a válasz. Ettől féltek az orvosok. Végül feltette a legfontosabb kérdést, de már előre félt is a reakciótól.
- Mi a neved?
Egy utolsó, riadt fejrázás, majd a diagnózis, ami ha lehet, még jobban megrémisztette a srácot: amnézia. A kimondott szó súlya mindenkit letaglózott. Látszott, ahogy Davidben is nagyon lassan tudatosul, mit is jelent ez. Megijedt, iszonyatosan megijedt. A pánik alattomosan kúszott szívére, s bénította meg. Elkezdett kiabálni, üvölteni, dobálni magát, fel akart kelni, de szerencsére pár ápoló rögtön ott termett, és gyorsan nyugtatót adtak be neki. David tekintete lassan megnyugodott, szemei pedig lezárultak. Az injekció jótékony álomba ringatta, ahol már nem kellett szembenéznie a névtelenség félelmetes tényével.
Annie-ék megrendülve nézték a szegény fiú rohamát, és hálát adtak az Úrnak, hogy ha az emlékeit el is vesztette, legalább az életét nem. Hamarosan már az orvos irodájában beszélgettek a pórul járt srácról, s annak jövőjéről.
- Az állapota rohamosan javul. Jövő hét végén már kiengedjük. De hova mehetne? Hiszen arra sem emlékszik hol lakott eddig, vagy hogy hogy hívják. Ezért szeretnénk megkérni önöket, hogy viseljék gondját a fiúnak. -fejezte be a férfi egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Mi? - kérdezte Annie felháborodott, értetlen hangon. - És mégis miért kéne ezt tennünk? Miért nem küldik valami intézetbe vagy akármi. Megvan a magunk baja, nem kell még egy embert a nyakunkba vennünk. - fújtatott dühösen a lány.
- Higgye el, tökéletesen megértem. De ha jól tudom önöknek van egy panziójuk vidéken, sok szobával és egy beteg számára tökéletesen megfelelő tiszta levegővel. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszanyeri az emlékezetét, csak nyugalomra és egészséges környezetre van szüksége, amit lássunk be, egy intézetbe zárva aligha kaphatna meg. Persze nem kötelező, nem erőltethetünk semmit, csupán egy egyszerű kérés volt, amire nemet is lehet mondani.
- Még szép! És nemet is fogunk. - döntött Annie, majd hangos trappolással csörtetett ki az irodából.
Robert pár perc múlva követte, s dühös tekintettel azonnal lányának esett.
- Mégis hogy beszélhettél így? Hát nem láttad milyen állapotban van az a szerencsétlen gyerek?
- És mégis honnan tudjuk hogy nem valami bűnöző, vagy hogy nem öl meg álmunkban? - tette fel Annie a nagyon is helyénvaló kérdést.
Apja csak sóhajtott egyet, majd inkább elindul a kocsihoz. Már épp ideje volt hazamenniük, és különben sem akart veszekedni.
*******
A csendes éjszakába fülsüketítő erősséggel, villámként hasított a telefon csörgése. James magában átkozta az illetőt, aki ilyenkor képes otthonában zaklatni, s szitkok tucatjait zúdította már is magában a szerencsétlen flótásra. Felkapta a mobilt, majd kedvesnek épp nem nevezhető hangon beledörmögte:
- Mi az?
A beszélgetés közben mind egyre fehérebbé s fehérebbé vált az arca, majd kiesett kezéből a telefon, és csak hitetlenkedő, rémült tekintettel nézett feleségére.
- Megtalálták David kocsiját. Felrobbant egy szakadék szélén. - suttogta halálra vártan, s már csak felesége sikítását hallotta.
Nem telt bele 5 perc sem, a Kirk villa felbolydul. Síró cselédek, ájuldozó anya, kétségbeesett apa várta Joe-t, hogy berohanjanak a korházba. A férfi megérkezése után egyből útnak indultak. A kocsiban senki nem szólalt meg, csak az asszony halk zokogása, és James mély lélegzése hallatszott. Egyszerűen képtelen volt felfogni hogy fia meghalt. Az nem lehet. És főleg nem így, egy ilyen veszekedés után. Ilyen nincs, ilyen nem történhetett. Odamennek, megnézik a holtestet és kiderül hogy valaki más, biztosan ez lesz. David csak kölcsönadta egy barátjának az autót, és mire odaérnek, talál már ott lesz, siratva a nyomorultat. Ugye így lesz?
Azonban a test olyannyira összeégett, hogy képtelenség volt azonosítani. Csak a gyönyörű, méregdrága ezüst karóra árulta el, ki égett benn az autóban. Szegény asszony az óra meglátta után ájultan esett össze, Joe hitetlenkedve bámulta a nagyon is ismerős tárgyat, s képtelen volt elhinni: David tényleg, véglegesen itt fekszik ezen a korházi ágyon, halottan.
Korhatár: abszolúte nincs, még csak nem is slash (szokatlan tőlem, nem igaz? XD)
Save the last dance for me
I. fejezet
Volt egyszer egy kis fogadó, az erő szélén. Úgy hívták: az Álmodó Erdő. Igazán illő név a kis panzióhoz, főleg ha körbetekintünk a gyönyörű tájon. A hegyek, a nyárt idéző zöld tisztások. Akár idilli környezetnek is mondhatjuk. A panziót egy kis család vezette, az apa és lánya. Habár a házra rengeteg tartozást vettek fel, ám mégis meg voltak elégedve az életükkel. Sokan jöttek erre a szép helyre eltölteni egy-két nyugodt napot. Igazán nem panaszkodhattak. Most is épp elbúcsúztattak egy nászutas párt, akik kerek két hetet töltöttek el náluk. Ahogy a kocsi csikorogva kifordult a kapun, Annie egy gyors puszit nyomva édesapja arcára felszaladt a tisztítószerekért. Nemsokára máris új vendég érkezik az előzőek helyére és addig még rendbe is kéne tenni a szobát. Hogy micsoda koszt tudnak ezek csinálni!? És mit keres a földön például ez a mocskos tányér is? Ah, lesz itt még dolgom. Ahogy tovább haladt összeszedve a koszos zsepiket és egyéb maradványokat, észrevett a földön valamit, ami nagyon nem oda illő volt.
- Apa! Apa! A házaspár…akik az előbb mentek el…itt hagyták az egyik szobánkban az útlevelüket. Mit csináljunk? - kiáltotta futtában már messziről az apjának Annie.
- Te jó ég! Gyorsan menj utánuk. Tessék, itt a kocsi kulcs. Még utolérheted őket. Siess. - gyújtotta a férfi készségesen a kulcsot lánya kezébe.
A fehér kisbusz gyors iramban száguldott ki a fogadó udvarába, egyenesen a reptér felé tartva. Útlevél nélkül úgysem tudnak elmenni, akkor meg minek ez a sietség?
******
Az impozáns üvegépület egyik termében komoly értekezlet folyt. Egy Global nevű cég tartott éppen gyűlést. A negyvenedik évforduló napja volt, amin elméletileg az új igazgatót kellene bemutatni. Na de hol van ő?
- Joe, mikor száll le a fiam repülője? - kérdezte egy idősebb, tekintélyt parancsoló férfi. Messziről meg lehetett állapítani: övé az egész cég, és mint az lenni szokott, mindenkit a zsebében tart.
- Úgy egy óra múlva érkezik meg. - válaszolta készségesen a mellette sétáló fiatalember.
- Rendben. Azt akarom, hogy kimenj elé a reptérre és idehozd nekem. Nem engedhetjük meg magunknak hogy megszökjön, érted? Ha kell, vedd el az útlevelét és a pénzét is, de itt legyen a ma esti ünnepségen.
- Értettem uram. - habár a válasz egyetértést tükrözött, a hanglejtés egyértelműen nemtetszést fejezett ki az effajta drasztikus beavatkozásokkal szemben. Ám a főnök parancsa szent és sérthetetlen, és egy jó pincsikutyához illően azt maradéktalanul teljesíteni kell.
******
„Hölgyeim és Uraim. Kérem csatolják be a biztonsági öveket. Hamarosan megkezdjük a leszállást.”
„Remek. Üdvözlünk újra itthon. A fenébe is. Remélem apámnak jó oka volt visszahívni különben…”
Hiába, a technika ördöge. Még egy repülőgép fedélzetén is találhatunk Tv-t. És persze mi is mehetne más benne, mint a híradó. Valami kicsit pocakos, idősebb férfit mutattak, akiről csak úgy süt a gazdagság. De valami lehetett benne, mert a srác nem győzte bámulni.
„Ma van a Global fennállásának negyvenedik évfordulója. Megkérdeztük Mr. James Kirk-öt, a cég igazgatóját…”
A gép lassan ereszkedni kezdett, majd pár perc múlva már meg is érkezett a terminálhoz. Az utasok szép libasorban szálltak ki. A Joe-ként emlegetett férfi már várta a gépet, s árgus szemmel figyelte, hátha felfedezi az utasok között azt a bizonyos David-et, aki ma este végre átveheti a nagy örökséget, amire mindenki annyira áhítozna. Ám David közel sem érzett így. Ahogy meglátta apja talpnyalóját, gyors iramban hátat fordított s belekarolt az egyik stewardessbe.
- Hogy s mint van ma hölgyem? Milyen volt az utazás? - a mosolygós, kissé kócos, hatalmas barna szemű fiú láttán persze, hogy szegény lány majd elolvadt, s nagy nehezen csak annyit tudott kinyögni: „Remekül, mint mindig”
Ám hiába az elterelő hadművelet, Joe eszén nem olyan könnyű túljárni.
- Már szegény stewardesseket sem hagyod békén? - hallhatta David azt az irritáló hangot, ami mindig az apját juttatta eszébe.
- Nahát. Micsoda meglepetés! Te itt? - kiáltott fel gúnyos mosollyal a srác.
- Az elnök már nagyon vár. - magyarázta meg jelenlétét egy hosszú körmondatban Joe.
- Igen? Nocsak. Úgy látszik, apám még mindig rendkívül energikus.
Még szinte be sem fejezte a mondatot, s máris futásnak eredt. A poggyászokon és embereken átugorva, nyomában Joeval és a többi talpnyalóval. Úgysem menekülhet el, de legalább kicsit megnehezítheti ezeknek a seggfejeknek a munkáját
******
„Hova tűnhettek így el? Hiszen nem tudnak útlevél nélkül elmenni.”
Ahogy Annie elmerült a keresésben, észre sem vette a felé száguldó srácot, aki történetesen őt már nem tudta kikerülni. Túl nagy svunggal futott, már képtelen volt megállni. A végeredmény egy szép kis ütközés lett, amiben mindketten a földön kötöttek ki. Ám David nem zavartatta magát, egy gyors mozdulattal talpon termett és mintha mi sem történt volna, futott tovább, ki a reptérről.
- Jól van hölgyem?- kérdezte a földön fekvő lány mellé lépve Joe. Már nem volt értelme tovább üldöznie Davidot, úgyis tudta, hova megy a fiú.
- Micsoda egy szemét! Legközelebb mondja meg a barátjának, hogy lehetne kicsit óvatosabb is, különben többen is megsérülhetne miatta. - mondta morogva Annie, a sérült bokáját masszírozva.
- Jöjjön, segítek felállni. - mondta somolyogva Joe s lány kitörése hallatán.
******
„ Még szerencse, hogy megtaláltam azt a flúgos házaspárt, amilyen nagy az a reptér! Ah, még mindig fáj a lábam amiatt az ostoba fráter miatt, én meg itt állok, és várom azt a lökött csajt. Hol lehet már?”
Félpercenként nézte meg az órát, ám ez mit sem segített, úgy látszott, a barátnő csak nem akar megérkezni. Aztán végül csak megjelent, futva, lihegve, mint aki épp a maratonról jött.
- Ah… ne haragudj… régóta vársz? - kérdezte bűnbánóan Karin.
- Már majdnem egy fél órája. Hol az ördögben voltál? - kérdezte a tipikus felháborodott hangján Annie, ami valamilyen oknál fogva mindig megmosolyogtatta az embereket.
- Tényleg sajnálom. Csak tudod, nálunk most bolondokháza van. Ma jött meg az elnök fia, és ma van a cég legnagyobb ünnepsége. Mindennek tökéletesnek kell lennie, különben nekünk annyi. El sem hinnéd, micsoda felhajtást csinálnak a negyvenedik évforduló miatt.
- Jó, oké, meg van értve. Na gyere, menjünk vacsorázni, közben majd mindent elmesélsz, de én már kezdek éhenhalni. - mondta immár békülékenyebb hangon Annie és húzni kezdte barátnőjét maga után.
******
- Nocsak apám, hát ilyen gyorsan meg is gyógyultál? - kérdezte szemtelelenül mosolyogva David.
Az apja edzőtermében voltak immár. Kénytelen volt hazajönni. Az az átkozott Joe még a barátnőjénél is megtalálta! Nem volt menekvés. De legalább most már tudja az igazat, az egész egy kitaláció volt, az apja tökéletes egészségnek örvend.
- Ne merj pimaszkodni velem, megérteted? - kiáltotta immár egyértelműen dühtől remegő hangon az idős férfi.
- Egy betegséget felhasználva idecsalni engem, nem mondom, ez még tőled is szokatlan. - folytatta zavartalanul David.
Tudta hogy ki fogja húzni a gyufát, de nem érdekelte. Túl sokáig kellett elviselnie az apja önkényeskedését, és ez azért még tőle is aljas húzás volt.
- Más esélyem nem volt. Te is tudod. Különben eszed ága sem lett volna visszajönni, nem igaz? - kérdezte felhúzott szemöldökkel James.
- Látod? Ebben tökéletesen egyetértünk. - válaszolt szárazon David - ja, és holnap reggel visszarepülök az államokba. - tette hozzá utolsó csapásként ezt az „aprócska” hírt.
Meg sem várva a választ, gyors iramban beszállt a kocsijába és hazahajtott. Ám a lelke mélyén tudta, ez még koránt sem lezárt meccs közte és az apja között. Az öreg mindent meg fog tenni, hogy itt maradjon és átvegye a céget, akármennyire is tiltakozik David.
*****
- Naaaa… kéééérlek…. legalább pár percre ugorj be - az egész kis étkezdét betöltötte Karin erőteljes, kiabálásra emlékeztető hangja.
- De hát én nem is dolgozom ott, hogy nézne ki ha, csak úgy beállítanék? - kérdezte bizonytalanul Annie.
- Senkinek nem tűnne fel. És utána legalább elmehetnék karaokézni vagy valami. Ma már úgysem tudsz hazamenni, nem igaz? Naaa, rajta. Hívd csak fel édesapádat, hogy majd csak holnap reggel mész vissza. - unszolta továbbra is barátnőjét Karin.
Végül csak rábeszélte, addig-addig mondogatta, míg Annie kénytelen volt beleegyezni. Gyorsan elszaladtak Karinhoz, felvettek valami oda illő göncöt és már rohantak is a partira.
******
A Kirk családnál nagy volt a készülődés, mindenki csak az ünnepségről tudott beszélni. Az a rengeteg riporter, a tévések, az a sok fontos ember, aki ott lesz! David már előre irtózott az egésztől. Nem sejtett jót! Legszívesebben itthon maradt volna, csinált volna pár gyönyörű esti képet a kertjükről… Igen, a fényképészet volt a mindene. És a fenébe is, pont most kellett otthagynia az egyetemet e miatt a hülye évforduló miatt.
Halkan kopogtak az ajtón, majd David anyja jelent meg a küszöbön.
- Itt az idő. Indulunk, apád már a kocsiban vár.
- Rendben, máris megyek. - válaszolta fásultan David.
Már épp csukta be az ajtót az anyja, mikor valami az eszébe juthatott, így visszafordult, és egy lágy mosollyal az arcán a fiára nézett.
- Ne izgulj, hidd el, előbb utóbb apád is belátja, hogy a fényképészet a mindened, és azzal szeretnél foglalkozni. Csak várj türelmesen. Adj időt neki, rendben? - és meg sem várva a választ halkan becsukta maga utána az ajtót.
******
A parti tökéletesre sikerült. Pont, ahogyan az el lett tervezve. Ott volt minden nagymenő pénzes ember, ott voltak a híres riporterek, fényképészet, egyszóval az egész díszes társaság. Mindenkivel kellett egy-két szót bájcsevegni, nevetgélni, előadni a tökéletes, előkelő úriembert. David nem sokáig bírta, pár perc után máris barátnője után kezdett el kutakodni, hátha ő megmentheti ettől a borzalomtól. Nem sokáig kellett keresnie, a legcsinosabb lány volt az egész ünnepségen. David gyors léptekkel ment oda Andreához, egy pezsgős poharat átnyújtva neki.
Hamarosan elérkezett az elnök beszédének ideje. Mindenki felszülten várta, mi sül ki belőle, ám nem tudtak meg semmit. A szokásos szöveg volt, amiben a részvényesek és a munkatársak segítségét köszönte meg. Az új igazgató kilétéről egy szó sem esett, s ez némiképp megnyugtatta Davidet. Ám ez a nyugalom nem tarthatott sokáig. Andrea és az ő családja vacsora után összeültek. A lány apja a Global egyik legnagyobb részvényese, s nem utolsó sorban bankigazgató. Így a kapcsolatukat igazán gyümölcsöznek lehetett mondani, pénzügyi téren mindenképp.
- És David, mikor szándékozod elfoglalni apád helyét a cégnél? Eleget dolgozott ő már a Globalért, itt az ideje, hogy te is a tettek mezejére lépj. - ez volt az a rész, amit David igazán szívesen tekert volna tovább. Csakhogy ez nem egy videó volt, hanem sajnos a való élet.
Miért hozakodik mindenki elő ezzel? Miért nem lehet nyugodtan megvacsorázni, csevegni az időről, vagy mit tudom én miről… Végül aztán összeszedte minden bátorságát, s egyenesen jövendőbeli apósa szemébe nézve válaszolt.
- Még hátravan két évem az egyetemből, úgyhogy holnap már vissza is utazom az államokba.
- James, azért ne hagyd a fiad túl sokat tanulni. - próbálta Andrea anyja oldani kicsit a feszültséget, láthatóan nem sok eredménnyel.
- És mégis mit tanulsz ott ilyen bőszen? - kérdezte továbbra is gyanakodva a jövendőbeli após.
- Fényképészetet. Azt hiszem, most már nyugodtan kijelenthetem, profi vagyok. - David próbált olyan nyugodtan látszani, amennyire csak lehetett, ám nem volt könnyű.
Már várta az üvöltözést, a jól megszokott veszekedést, ami nem sokáig késett.
- És mégis mi lesz a vállalattal? Remélem tisztában vagy vele, hogy a lányomnak megfelelő anyagi biztonságra van szüksége. Amit feltételezem, nem a fényképkészítésből szándékozol előteremteni.- folytatta a férfi felháborodott hangon.
Davidnek eddig bírták az idegei, felpattan az asztaltól, és egy kurta elnézést kíséretében kiviharzott az étteremből. Andrea követte példáját, gyorsan beszállt a fiú mellé és elhajtottak valami nyugis helyre, ahova reményeik szerint nem ér el a családjuk akarata.
******
A kis ház csendjét csak a halk kuncogás törte meg. A pici szoba egészét majdhogynem a hatalmas franciaágy foglalata el, melyben most éppen Annie és Karin próbáltak meg aludni, vagy legalábbis megnyugodni.
- Jaj, de ugye hogy milyen szuper volt? Mondtam én, hogy el kell jönnöd. - bökte oldalba Anniet barátnője.
- Jó, jó. Tényleg egész élvezhető volt, ahhoz képest. De most már aludnunk kéne. Holnap te is korán kelsz, és nekem is vissza kell mennem a fogadóba. Nem hagyhatok mindent szegény apura.
- Ne izgulj már. Egy napig még ő is meglesz nélküled. Neked is kell egy kis kikapcsolódás, nem? Na jó, tényleg aludjunk, mert ha elkésem, az a hárpia főnöknőm kinyír.
A halk párbeszéd lassan elhalt, s a megszokott éjjeli csend beburkolta a két alvó fiatal lányt.
******
A hatalmas Kirk- villa azonban közel sem volt olyan csendes. Már a kapuban hallani lehetett az eszeveszett ordítást. Úgy látszik a vacsoraasztalnál történtek mégsem maradtak annyiban, s az indulatok immár elszabadulni látszottak.
- Hogy voltál… hogy voltál képes így lejáratni a saját szüleidet? Hát nincs benned semmi tisztelet? - üvöltötte magából kikelve a ház ura.
- És benned? Neked teljesen mindegy mit akarok én? Nem akarom azt az átkozott céget vezetni, érted? - David sem volt halkabb az apánál.
Egész életében mást sem csinált, csak engedelmeskedett őméltóságának, de most már betelt a pohár. Már nem gyerek többé, hogy megszabják neki, mit kell tennie.
- Az az átkozott cég fizeti a számlákat, ad fedelet a fejed felé, és abból vetted meg azokat a nyomorult gépeket, úgyhogy jól gondold meg miket beszélsz. - soha még nem volt ennyire dühös a fiára.
Mi rossz van abban, ha az ország egyik legnagyobb cégét hagyja örökségül a gyermekének? Miért nem képes ezt megérteni David? Az egész élete munkája van a Globalban, és hagyja veszni, csak mert ez az ostoba fiú azt hiszi, az álmaiból megteremtheti magának mindazt a kényelmet, amit a cég nyújt számukra?
- Akárhogy is apám, ez egyszer nem úgy lesz, ahogy te kívánod. - mondta immár keménnyé fagyott arccal David, s már ment volna fel az emeletre, mikor meghallotta apja kiáltását a cselédnek.
- Hozd ide…nem hallod? HOZD IDE AZONNAL! - a mindig higgadt, józan Mr. James Kirk arca most inkább hasonlított egy felrobbanni készülő piros lufira, semmint a komoly üzletember pókerarcára.
Szegény cselédlány még vívódott kicsit magában, majd -mivel a kenyéradó gazda a mérvadó- fogta David féltve őrzött táskáját, s egy meghajlás kíséretében odaadta az őrjöngő férfinek. James nem sokat teketóriázott, egy gyors mozdulattal előkapta a fényképeket a táskából, s egyesével apró kis fecnikké tépte őket, majd jött a kegyelemdöfés, a fényképezőgép őrült sebességgel csapódott a falnak. David csak nézte tehetetlenül a tönkretett álmát, az egyetlen dolgot, amit igazán szeretett életében. Már nem maradt más választása. Immár eldőlt végérvényesen, hogyan is folytatja az életét. Nem szólt egy szót sem, csak gyorsan magához vette a kulcsot és kiszaladt az autóhoz. A düh vörös lepelként borult szemére, s azt sem vette észre, hogy anyja sírva fut utána. Már semmi sem számított. Csak egy dolgot tudott, soha, de soha nem akar többet ide visszajönni.
***
- Apa, megjöttem. - lépett be vidám, mosolygós arccal Annie a kis fogadó ajtaján.
Ám hiába szólongatta apját, az sehogy sem akart előkerülni. Végigjárta már az egész házat, a kertet, sőt, még a padlást is, de sehol sem lelte az öreget. Gyomra szép lassan görcsbe rándult az aggodalomtól. Mi van, ha nem vette be a gyógyszereit? Vagy rosszul lett? Mikor már épp kezdett volna a pánik eluralkodni rajta, s indult volna körbekérdezni a korházakat, hirtelen megjelent az apja a bejárati ajtóban.
- Hát te meg hol a fenében voltál? Van fogalmad róla mennyire aggódtam??? - rohant hozzá kiabálva, sírásra görbült szájjal Annie.
- Oh..már meg is jöttél? Sajnálom…nem tudtam. Én csak átugrottam Elisa nénihez egy kupica pálinkára. - mondta védekezően az idős férfi, s közben átölelte lányát. - sajnálom, hogy felizgattalak. - tett még hozzá szeretetteljesen.
- De apa, tudod, hogy neked nem lenne szabad innod. - húzta össze rosszallóan a szemöldökét a fiatal lány.
- Oh, ugyan már, egy csepp alkoholba még senki nem halt bele. Ma meg is kérdezheted a doktor urat. - valamiért az utolsó mondatnál somolyogva lányára sandított.
- Ugyan már. Ne nézz rám így. Ah, mindig mindenbe olyanokat képzelsz, amik ott sincsenek. Ahelyett, hogy össze-vissza kombinálsz a doktorral, inkább kezdj el készülődni. Nemsokára indulnunk kell.
Annie nyomott még egy puszit apja homlokára, majd gyorsan felszaladt az emeletre. Az apja csak nevetett, majd fejcsóválva a mosdó felé vette az irányt. Hiába, az apáknak is van ám megérzésük, nem csak az anyáknak. Márpedig Robert igenis érezte, a lánya nagyon kedveli a doktort, nem hiába pirult bele abba az ártatlan pillantásba.
******
James Kirk még mindig rosszul volt. Amióta a fia feldúltan távozott, egyfajta nyomást érzett a bal felén. A keze elkezdett zsibbadni, a feje csak úgy kavargott. Ám az agya továbbra is csak úgy pörgött. Első dolga volt Joe-t hivatni, s mint az lenni szokott, a srác fél órán belül már ott is állt az elnök előtt.
- Miben segíthetek uram? - tette fel a hűséges pincsikutyákhoz méltó, nyalizós kérdést.
- Daviddel volt egy heves vitánk, ő pedig mint egy esze ment, elrohant. Azt akarom, hogy tiltsd le a bankkártyáját. - a megbánás legkisebb jelét sem mutatva adta ki ezt az utasítást, mintha csal valami makacs ügyféllel lenne dolga, akit a saját eszközeivel jobb belátásra téríthet, s nem a saját egy szem fiát fosztaná meg az egyetlen bevételi forrástól. Ezt azonban Joe nagyon is jól látta, s tőle szokatlan hezitálással megkérdezte:
- Biztos benne uram? Nem kéne előbb legalább megbeszélnie a dolgot Daviddel? Ez elégé drasztikus lépés, nem gondolja uram?
- Nem, nem. Majd meglátjuk, hogyan tud megélni a pénzem nélkül. Ha kapcsolatba lép veled - márpedig tudom, hogy ezt fogja tenni- azonnal jelented, megértetted?
- Igenis uram.
Egy-két szó után Joe gyorsan elővette mobilját, s megpróbálta felhívni Davidet, ám a fiú telefonja ki volt kapcsolva. James csak hümmögött egyet, jelezve: kétség sem férhetett hozzá, fia meg fogja szüntetni a kapcsolatot a családjával - egyelőre.
******
David csak úgy száguldott, alig észlelve a külvilágot maga körül. A dühe már kezdett lecsillapodni, ám helyét a keserűség és a szomorúság vette át. Hogy tehette vele ezt az apja? Hogy volt rá képes?
Már órák óta kocsikázott a városban, úgy érezte egyedül ez képes megnyugtatni. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve befordult egy áruház parkolójába. Kiszállt a kocsiból, és gyors léptekkel a legközelebbi pénz automatához ment. A lehető legnagyobb összeget vette ki, amit még a masina engedett, s egy ügyes mozdulattal zsebre vágta. Ám nem volt elég gyors. Egy nem éppen bizalomgerjesztő külsejű férfi volt elég szemfüles, hogy észrevegye, bizony nem kis összeget vett magához a fiatalember. És egy ilyen lehetőséget a magafajta fickók nem szoktak csak úgy kihagyni. Megvárta, amíg David kisétál az áruházból, majd előkapta telefonját, és egy egész színdarabot rögtönzött.
- De hogy menjek oda? Hisz nincs is pénzem! Istenem, most mit tegyek? Te nem tudsz küldeni egy taxit? De hát hogy jussak el így a korházba? - és a hatás kedvéért még könnycseppeket is sikerült kipréselnie a szeméből. Hisz nem minden nap szerezhet ennyi pénzt. S egy ekkora összeg bizony előhoz minden tehetséget az emberből.
Szegény David pedig bedőlt. Hogyan is ne vette volna be, mikor szegény öreg úgy sírt a telefonban és a korházba akart eljutni valamelyik szerettéhez? Így pár perc múlva már egy mellékúton haladtak. Szinte egy lélek sem járt azon az elhagyatott, kietlen úton, s ez egyre gyanúsabbá tette a dolgot. Már egy jó ideje mentek, de egy árva autó se jött velük szembe.
- Hogy lehet egy korház ennyire eldugva? - kérdezte kissé gyanakodva David a mellette ülő férfit.
- Oh, már majdnem ott vagyunk. - somolygott a pasi, amit a srác nem igazán tudott mire vélni.
Aztán már azt kívánta, bárcsak ne tudná, mikor hirtelen egy kést érzett a bordái közé nyomódni. A hirtelen sokktól teste megdermedt, s csak meredten bámult ki a szélvédőn.
- Most szépen húzódj le az útról.- adta ki a parancsot a férfi mély, reszelős, semmi jót nem sejtető hangon.
David persze megtette, amit kért, a kocsi hamarosan megállt, s ő feltett kézzel szállt ki belőle. A pasi egyből mellette termett, s azt az átkozott kés most már a hátába nyomódott.
- Tedd a földre az órád, a pénztárcád, és minden egyéb értéked dolgot, értetted? És ha követni mersz, kinyírlak - bár szilárdan beszélt, hangjában mégis némi bizonytalanságot lehetett felfedezni, s ez David figyelmét sem kerülte el.
Szép lassan levette karóráját, pénztárcáját, és letette az aszfaltra, aztán visszafordul fel emelt kézzel, ám a szeme sarkából látta, amint a támadója lehajol a földre. És abban a másodpercben már lendült is David lába, egyenesen kirúgva a kést a férfi kezéből. S utána már puszta ököllel mentek egymásnak. Pillanatokon belül pedig már az úton fetrengtek, ott ütve a másikat, ahol érték. Ám a küzdelem sajnos nem tartott sokáig. A férfi gyorsabb volt, elkúszott a késért, s megfordulva egyenesen David gyomrába merítette az éles pengét.
Mintha megszűnt volna létezni az idő, a másodpercek peregtek, ám a képkocka mozdulatlanná dermedve állt. Hirtelen aztán lassan megindult a kép, a film tovább pergett, ám továbbra is csak úgy, mint egy lassú felvétel. A támadó visszahúzódott, s ijedten ejtette ki kezéből a véres szúróeszközt, amivel valószínűleg épp most ölt meg egy fiatal srácot. David tett két bizonytalan lépést, de lábai felmondták a szolgálatot, s rongyzsákként hullott a padlóra. Elvette hasáról kezét, s felemelte, majd hatalmasra tágult, rémült szemekkel nézett végig vérben úszó tenyerén. Megpróbálta észlelni maga körül a világot, ám csak saját szívdobogását hallotta, a szemei előtt lassan kezdett elsötétülni a világ. A pasi azonban magán kívül volt, azt sem tudta, mit tegyen. Ám végiggondolva a lehetőségeket, rájött, nincs más választása, meg kell szabadulnia a sráctól. Remegő lábakkal kezdte az árokba taszigálni Davidet, majd mikor az eszméletlen fiú hangos puffanással legurult az útról, gyors iramban beszállt a kocsiba és kereket oldott.
******
- Apa, elkészültél már? El fogunk késni a doktortól. - kiáltott be az ajtón Annie, majd visszaballagott az autóhoz.
Pár pillanat múlva aztán megjelent Robert is, majd beszállt lánya mellé. Igaz, még jócskán volt idejük, ám nagyon jól tudta, lánya minél hamarabb oda akar menni, hisz így több időt tölthet el a drága doktor úrral. Annie már évek óta oda s vissza van a helyes, fehér köpenyes férfiért, de eddig nem szánta rá magát, hogy ezt el is mondja. Mindig csak órákig hálálkodik, amilyért ennyire figyel az apjára és ilyen jól karban tartja. A mostani alkalom sem volt különb, lánya azon nyomban elpirult, amint a fiatal srác rá emelte átható tekintetét. Szíve hevesebben kezdett el verni, s nem igazán tudott odafigyelni rá, mit is tesz. Így fordulhatott elő, hogy a doktor pár perc után utánuk szaladt.
- Annie. Annie! Várj! Ezt itt felejtetted. - nyújtotta át apja receptjét a lánynak, aki rögtön zavarba jött a kissé vádló tekintettől.
- Ejnye! Hogy hagyhattad ezt itt? - kérdezte immár mosolyogva a srác.
Egy nővér azonban félbeszakította a beszélgetés. Valami súlyos beteget hoztak be. Vészhelyzet! Úgyhogy apa és lánya végül mégiscsak elindultak a kocsi felé. Pár perc múlva pedig már egy gyorsabb mellékúton mentek, ahol szokás szerint most volt túl nagy zsúfoltság.
- Furcsán viselkedsz a doktor jelenlétében. - jegyezte meg apja csendesen.
- Ne..nem is igaz. Ez..ez csak azért van, mert olyan jól viseli gondodat. És..ezért nagyon hálás vagyok neki. - védekezett akadozva, dadogva, szörnyen zavarban Annie.
- Erről jut eszembe. Elhoztad az orvosságod? - terelte el a kellemetlen témát a lány.
- Nem. Azt hittem, te hozod el.
Végül Annie kénytelen volt felhívni szegény doktort, és elmagyaráznia helyzetet. Nem elég, hogy a receptet majdnem ott hagyták, most még ez is.
- Nem kellene szegényt zavarnunk. Mért nem hívtad inkább fel az egyik nővért és kérted el tőle a gyógyszert?
Lányának nem igazán akaródzott válaszolnia, s Robert megértette: lánya nagyon boldog lehet, hogy egy nap kétszer is találkozhat a sráccal, úgyhogy inkább csendben maradt. Egy darabig nem is beszélgettek, mindketten saját gondolataikba voltak mélyedve. Ám egy idő után Robert elkezdett köhögni, s az istennek sem akart abbamaradni a roham. Annie aggódva fordult hátra és próbálta a légzőpalackot előbányászni, azonban kénytelen volt tekintetét visszafordítani az útra. S amit látott, attól még a szívverése is kihagyott egy pillanatra. Egy fiatal srác állt a kocsi előtt, véresen, mocskosan, támolyogva, s a lány tövig nyomva a féket éppen hogy meg tudott állni előtte, de David addigra már újra összeesett. Annie és az apja azon nyomban kiszálltak a kocsiból és odarohantak hozzá. Hasa tájékán még mindig folyt a vér, vékony, csinos arcát por, és sebek borították, ahogy az egész testét. Gyorsan felemelték és berakták a hátsó ülésre, majd a korház felé száguldottak, immár elfelejtkezve az ostoba gyógyszerekről.
***
David autója csak úgy száguldott a kietlen úton, a szerpentin éles kanyarjait hangosan csikorogva vette be. A vezető idegesen, remegve markolászta a kormány, s néha üres tekintettel tekergetett egyet-egyet rajta. A síri, feszült csendet csak a mobilja csengése törte meg, kis híján szívrohamot okozva a férfinek.
- Igen. Már a kocsiban ülök. Nem, nem tudtam..igen, megszabadultam tőle…nemsokára ott leszek. - kiáltotta magából kikelve, s idegességében a haját markolászta.
Az útra nem is igazán figyelt, s mikor tekintetét az anyósülésre függesztve lerakta a mobilt, észre sem vette a vele szembe jövő teherautót. Már késő volt, hiába rántotta el a kormányt, az ütközést nem kerülhette el. A hatalmas autó éles csattanással csapódott a kocsinak. Az pedig az útról letérve egyenesen a szakadék széléig sodródott, ahol aztán pár pillanat után felrobbant, lángba borítva mindent a környezetében.
******
Már éjszaka közepe volt, ám a korház folyosóján mégis csak úgy rohangáltak a különböző orvosok, ápolók, betegszállítók. Annie és az apja csak ültek a váróban, és figyelték az orvosokat, hátha valaki mond valamit a fiúról. Órák óta csak vártak, de a srác még mindig a műtőben volt. Jó félóra elteltével mégiscsak odajött hozzájuk Robert orvosa, és közölte velük a jó hírt: megmentették a fiút, még épp időben hozták be, s most már fel is ébredt.
Roberték gondolkodás nélkül pattantak föl a padról és siettek be a korterembe. David ott feküdt az ágyon bekötözött fejjel, zavart tekintettek, de legalább élőn. Közelebb lépkedtek hozzá, a doktor pedig halkan, lágyan kérdezgetni kezdte.
- Mi történt veled fiam?
David csak nemlegesen megrázta a fejét.
- Hol laksz?
Ismét csak egy fejrázás volt a válasz. Ettől féltek az orvosok. Végül feltette a legfontosabb kérdést, de már előre félt is a reakciótól.
- Mi a neved?
Egy utolsó, riadt fejrázás, majd a diagnózis, ami ha lehet, még jobban megrémisztette a srácot: amnézia. A kimondott szó súlya mindenkit letaglózott. Látszott, ahogy Davidben is nagyon lassan tudatosul, mit is jelent ez. Megijedt, iszonyatosan megijedt. A pánik alattomosan kúszott szívére, s bénította meg. Elkezdett kiabálni, üvölteni, dobálni magát, fel akart kelni, de szerencsére pár ápoló rögtön ott termett, és gyorsan nyugtatót adtak be neki. David tekintete lassan megnyugodott, szemei pedig lezárultak. Az injekció jótékony álomba ringatta, ahol már nem kellett szembenéznie a névtelenség félelmetes tényével.
Annie-ék megrendülve nézték a szegény fiú rohamát, és hálát adtak az Úrnak, hogy ha az emlékeit el is vesztette, legalább az életét nem. Hamarosan már az orvos irodájában beszélgettek a pórul járt srácról, s annak jövőjéről.
- Az állapota rohamosan javul. Jövő hét végén már kiengedjük. De hova mehetne? Hiszen arra sem emlékszik hol lakott eddig, vagy hogy hogy hívják. Ezért szeretnénk megkérni önöket, hogy viseljék gondját a fiúnak. -fejezte be a férfi egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Mi? - kérdezte Annie felháborodott, értetlen hangon. - És mégis miért kéne ezt tennünk? Miért nem küldik valami intézetbe vagy akármi. Megvan a magunk baja, nem kell még egy embert a nyakunkba vennünk. - fújtatott dühösen a lány.
- Higgye el, tökéletesen megértem. De ha jól tudom önöknek van egy panziójuk vidéken, sok szobával és egy beteg számára tökéletesen megfelelő tiszta levegővel. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszanyeri az emlékezetét, csak nyugalomra és egészséges környezetre van szüksége, amit lássunk be, egy intézetbe zárva aligha kaphatna meg. Persze nem kötelező, nem erőltethetünk semmit, csupán egy egyszerű kérés volt, amire nemet is lehet mondani.
- Még szép! És nemet is fogunk. - döntött Annie, majd hangos trappolással csörtetett ki az irodából.
Robert pár perc múlva követte, s dühös tekintettel azonnal lányának esett.
- Mégis hogy beszélhettél így? Hát nem láttad milyen állapotban van az a szerencsétlen gyerek?
- És mégis honnan tudjuk hogy nem valami bűnöző, vagy hogy nem öl meg álmunkban? - tette fel Annie a nagyon is helyénvaló kérdést.
Apja csak sóhajtott egyet, majd inkább elindul a kocsihoz. Már épp ideje volt hazamenniük, és különben sem akart veszekedni.
*******
A csendes éjszakába fülsüketítő erősséggel, villámként hasított a telefon csörgése. James magában átkozta az illetőt, aki ilyenkor képes otthonában zaklatni, s szitkok tucatjait zúdította már is magában a szerencsétlen flótásra. Felkapta a mobilt, majd kedvesnek épp nem nevezhető hangon beledörmögte:
- Mi az?
A beszélgetés közben mind egyre fehérebbé s fehérebbé vált az arca, majd kiesett kezéből a telefon, és csak hitetlenkedő, rémült tekintettel nézett feleségére.
- Megtalálták David kocsiját. Felrobbant egy szakadék szélén. - suttogta halálra vártan, s már csak felesége sikítását hallotta.
Nem telt bele 5 perc sem, a Kirk villa felbolydul. Síró cselédek, ájuldozó anya, kétségbeesett apa várta Joe-t, hogy berohanjanak a korházba. A férfi megérkezése után egyből útnak indultak. A kocsiban senki nem szólalt meg, csak az asszony halk zokogása, és James mély lélegzése hallatszott. Egyszerűen képtelen volt felfogni hogy fia meghalt. Az nem lehet. És főleg nem így, egy ilyen veszekedés után. Ilyen nincs, ilyen nem történhetett. Odamennek, megnézik a holtestet és kiderül hogy valaki más, biztosan ez lesz. David csak kölcsönadta egy barátjának az autót, és mire odaérnek, talál már ott lesz, siratva a nyomorultat. Ugye így lesz?
Azonban a test olyannyira összeégett, hogy képtelenség volt azonosítani. Csak a gyönyörű, méregdrága ezüst karóra árulta el, ki égett benn az autóban. Szegény asszony az óra meglátta után ájultan esett össze, Joe hitetlenkedve bámulta a nagyon is ismerős tárgyat, s képtelen volt elhinni: David tényleg, véglegesen itt fekszik ezen a korházi ágyon, halottan.