The last moment - 2.fejezet
Cím: The last moment
Részek: folyamatban
Fandom: saját
Korhatár: ebben a fejezetben nincs
Téma: Yaoi, Dráma, Shounen-ai
Megjegyzés: OFF- Még ezen a hétvégén lesz frissítés a 'Love in the night'-ból, úgyhogy ne felejtsetek el visszanézni. ^^ OFF end
'Fény a sötétségben'
Már 5. napja vagyok bent a kórházban. Furcsán érzem magamat ebben a környezetben... Olyan idegen nekem, olyan hideg. A nap nagyrészében csendes minden, esetleg néha egy-egy szaladgáló nővérke, vagy doki zavarja meg ezt az idilli állapotot. Igen... a kórház tökéletes arra, hogy elméjedjünk a csendben és végig gondoljunk mindent... Mindent, amiről egyébként sosem elmélkednénk.
Milyen furcsa... Eddig sosem jutottak olyan fogalmak a fejembe, hogy 'tervezés' vagy 'álmok'. Még is, amióta Shuji rám talált az utcán vérbe fagyva és felkelvén őt láttam meg legelőször, komoly gondolkozásba 'kényszerített'. Furcsán az az érzésem támadt, hogy valamiért fontos lettem. Valami oka van annak, hogy nem haltam meg. Egyszerűen nem értettem ezeket a gondolatokat. Még is, ahogy Shujival egyre többet és többet találkoztam, illetve beszélgettem, több érzés kavargott bennem ilyen rövid idő alatt mint amit egész életemben átéltem. Kezdtem érezni, hogy élek...~
- Nos Yuichi-kun... A csont nagyon szépen javul. Nemsokára elfelejtjük a fekvőgipszet. Szerencse, hogy nem volt teljes törés, csak részleges. Eddig minden rendben a gyógyulásodban. - mondja egy mosoly keretében Dr. Sakamoto.
- Igen...
- Viszont a táplálkozásoddal úgy hallom gondok vannak. Nem eszel rendesen... Az pedig fontos lenne. A te érdekedben jobb, ha eleget eszel. Gyorsabban is gyógyulnál... Na meg amúgy is rád férne... Egy kicsit kellene híznod, nagyon sovány vagy.
- Azt hiszem. De tényleg nincs étvágyam.
- Hm... azért próbálj meg kicsit dolgozni rajta.
- Rendben, igyekszem.
- Még később is rádnézek. - mondja, majd átmegy egy arréb lévő ágyhoz. Megnézi a beteg kórlapját, majd kérdezgetni kezdi. Végül a doki elhagyja a szobát.
Éppen kezdenék egy könyvet olvasni, amikor Eisuke, a másik srác, megszólít.
- Megint azt a könyvet olvasod?
- Igen. - mondom közönségesen.
- Hm... Érdekes egy könyv. Olvastam régebben, de sosem értettem a főszereplő gondolkozását.
- Aha... van ilyen.
- De még is, amikor olvastam, sokszor úgy éreztem, mintha a könyv rólam szólna. Vicces, nem? - kacag búsan.
- Rólad? Hogy érted?
- Hát... ugye a 'főhős' egy vak lány. Mindig a hangok tudatják vele, hogy mi történik körülötte. De mégis... hiába nem lát, ő még is képes élvezni az életet. Pedig 'egy darabja hiányzik'. Velem is ez a helyzet. Imádtam kosárlabdázni.... De amióta volt a balesetem, a gerincem miatt deréktól lefele teljesen béna vagyok. Olyan mintha az életem egyik értelme elveszett volna. Még is boldog vagyok...
- Boldog? Azok után ami történt veled? Az után, hogy a legfontosabb dolog is elveszett?
- Igen... Mivel a barátaim mellettem voltak mindig... Így megtanultam értékelni azt amim van, mégha nem is egészen teljes..
- Hm...
'Nem egészen teljes'... Mivel lehetnék én egész? Tulajdonképpen mi az ami hiányzik belőlem?
- Min merengsz? - kérdezi Eisuke.
- Hát... csak, hogy belőlem mi hiányozhat...
- Én úgy gondolom nem belőled hiányzik amit keresel... Sokkal inkább, valami vagy valaki rajtad kívül. Számomra a barátaim töltik ki azt az űrt, amit a 'bénaság' okozott. Úgy vélem számodra is valami hasonló lesz a gyógyír... - mondja mosolyogva.
- Úgy gondolod?
- Igen. Egészen biztos... - mondja, majd el kezd nevetni.
Én is követve a példáját, el kezdek kacagni hangosan. Mikor feleszmélek, és végre nem könnyedzik a szemem a nevetéstől már, meglátom az ajtóban Shujit, aki fülig érő mosollyal figyel engem. Magam sem értem teljesen miért, de egészen elvörösödöm ennek láttán. Lassan odajön hozzám, majd egy nem várt ötlettől vezérelve, szorosan átölel és a fülembe súgja...
- Most látlak először nevetni... Yuichi...
Miután hallottam szavait, önkénytelenül is belefurakodtam ölelésébe... Hihetetlenül megnyugtatott a közelsége. Érzem... érzem, hogy szeretem őt. De nem értem... Miért? Alig ismerem.... Hogy lehetek képes szeretni Őt?
- Jó reggelt bicebóca! - mondja, miután elengedett engem. - Hogy aludtál?
- Bicebóca?! Ch... - mondom sértődést színlelve. - Egyébként egész tűrhetően.
- Az jó. És jó voltál amíg nem voltam itt? - kérdezi Eisuke-től.
- Hahaha, hááááát... - válaszolja Eisuke nevetés közben - Na jó, most jó gyerek volt....
- Nah, ennek örülök. Akkor ezért jutalom jár. - mondja, majd egy csomag édességet nyom a kezembe. Látván a döbbent arcomat hangos nevetésben tör ki.
- Ezt mort miért kellett?! - kérdezem kicsit felháborodva.
- Az orvos azt mondta nem eszel, és sovány vagy. Hát akkor tessék édességet is enni. - mondja még mindig nevetve,
- Pf... nem rossz ötlet. - válaszolom, majd az egyik csokit kibontva el kezdem pusztitani az édességhalmot. Eisukenak is dobtam egyet, így mint a jógyerekek, édességet majszoltunk. Shuji közben elmesélte, hogy az egyetemen ma kishíján kikészült, így menekült szószerint ide. Órákig képes mesélni még egy jelentéktelen eseményt is... én még is szívesen hallgattam Őt. Bármiről is beszélt, nekem sokat jelentett. Éreztem, hogy törődik velem.
Hasonló érzés eddig nem volt... Amikor a mamám gondoskodott rólam és vigyázott rám... Sosem volt ehez fogható az a törődés. Ez teljesen más. Mélyebb, sokkal erősebb... És tudtam, hogy én igazán vonzódom Shujihoz, és jól esik minden apróbb gesztus is. De nem akartam elhinni, hogy Shuji ezt mind miattam, csak is miattam tenné. Biztosan nem... Nem érezheti azt amit én. Biztosan csak az én buta fejem miatt van mindez.... Vagy nem?
Mikor Eisukét elvitték egy hosszabb kivizsgálásra, Shujival kettesben maradtunk a szobában, így el kezdtem kicsit kérdezősködni. Nem vágtam bele rögtön a lényegébe, először csak óvatosan, körül jártam a fő témát.... Majd mikor éreztem, hogy alkalmas, megléptem~
- Mondd csak... Miért jössz el mindig? - kérdem komolyan.
Megdöbbenthette a hirtelen jött kérdésem. Egy pillanatig el is gondolkozott, hogy mit válaszoljon...
- Nos... Én csak... szeretnék segíteni neked. Nem is tudom... - mondja kicsit zavartan.
- Értem... Szóval... Nagyon hálás vagyok neked. De nem akarok a terhedre lenni. Ha gondot okozok, akkor kérlek, ne habozz szólni. Nem akarok senkinek sem kellemetlenséget...
- DEHOGY! Én szívesen segítek, mert jó látni téged minden nap! Nagyon rendes ember vagy és és tényleg kedv..... kedvellek! - mondja hirtelen.
Az utolsó szó hallatán nagyot dobbant a szívem. Kedvel? Valóban? Az nem lehet. Erősebb érzelmei biztos nincsenek. Csak én lehetek ilyen bolond...
- Vagyis... Kedvellek, de... komolyabban.
- Komolyabban? - nézek csodálkozva.
- Magam sem értem igazán.... de azt hiszem én... - kezd bele mondanivalójába, de eközben Eisukét vissza is hozták. Shuji zavartan elengedi a kezemet, amit eddig szorosan fogott. Tényleg... Mikor is fogta meg? Észre sem vettem!
- Hogy ment a vizsgálat? - kérdezem Eisukétől.
- Nos... holnap.... - kezd bele.
- Mi lesz holnap? - kérdezzük egyszerre Shujival.
- Holnap... megműtenek. Lehet, hogy... újra járhatok majd.
Egy apró pillanatra csak hallgatunk, majd Shuji töri meg a csendet.
- Ez óriási! Nagyszerű hír...
- I.igen... De...
- De? - kérdezem.
- Áh, semmi. Csak izgulok...
- Ne izgulj, biztosan minden rendben lesz.
- Igen. Ó, egyébként... A műtét után átvisznek egy másik kórterembe. Így egyedül kell, hogy hagyjalak Yuichi. Bocsánat... - mondja elkeseredetten Eisuke.
- Ugyan, semmi gond. - nyugtatom meg, hogy ne aggódjon.
- De amint jól leszek, szaladok is ide. Szó szerint!
- Oké, de csak óvatosan. - mondom mosolyogva.
Ezután még pár órát beszélgettünk hármasban. Nagyon jól szórakoztunk. Hiába voltunk egy kórházban, még is... Nagyon felszabadult lettem. Az egyetemen is társaságban voltam, de most éreztem azt igazán, hogy mennyire jó 'nevetni'. Shuji egyfolytában rajtam tartotta a tekintetét. És mikor látta, hogy mennyire jó kedvű vagyok, csak velem együtt mosolygott, nevetett... Örült annak, hogy vidám vagyok.
Mikor vége volt a látogatási időnek, Shuji, miután megígértette velem, hgy holnapra egy darab édesség nem marad, egy szokásos 'homlokra puszi'-val, elköszönt tőlem, és mosolyogva kilépett a kórteremből. Furcsa érzés volt... Ahányszor vége lett a látogatásnak, és Shuji elment, engem megintcsak hatalmába kerített a szomorúság. Azt hiszem, hiányzott nekem, habár csak most lépett ki az ajtón. Olyan volt, mintha egy részem eltűnt volna... A vidám, élő részem...
- Nagyon renden fickó ez a Shuji. - ragad ki gondolataimból Eisuke hangja.
- I-igen... az... - mondom kicsit zavartan.
- Kedvelitek egymást... - jelenti ki határozottan, nem zavartatva magát. - Irigyellek titeket.
- H-hogyan?! - mondom megilletődve. - Nem! Dehogy is!
- Nem? Akkor nyilván félre értettem. - mondja mosolyogva Eisuke.
.- Nem! Vagyis... nem tudom... - mondom vörösödve. 'Tulajdonképpen miért is jöttem most zavarba?'
- No mindegy, te tudod. - kacagja.
- Üdv a fiataloknak! Megjoztam a vacsorát. - jön be az idős ápolónéni. - Ma egészen jól sikerült akoszt, tehát tessék mindent megenni! - parancsol ránk.
- Igenis... - mondjuk egyszerre Eisukéval.
Hát igen... a kórházi koszt nem valami megnyerő. Most még is képes voltam mindent megenni. Takarodóig Eisukével kibeszéltünk szinte minden alapvető témát... Majd végül is a fáradtás győzedelmeskedett felettünk... Így nyugodtan és kellemes hangulatban, mikor észre sem vettük, elnyomott minket az álom...
Érzem... kezd megváltozni minden... Azóta amióta Shuji belépett az életembe. Képes egy ember így megváltoztatni? Ő lenne az a személy, aki 'fényt hozott a vak szemeimnek'?
3.fejezet