Harry Potter - Snarry - Béklyó - 1. rész

[lutienlovemagic]

Cím: Béklyó

Csapat: Charm

Kulcsszó: Fidelius-bűbáj

Korhatár: 18

Párosítás: Snarry

Mûfaj/kategória: novella, dráma

Figyelmeztetés: slash, szexuális tartalom, erőszak, kínzás, szereplő halála, OOC karakterek, AU

Megjegyzés: készült a Hungarian Witches Sabbath Challenge kihívására, 2011-ben, a Charm csapatban, a Fidelius-bűbáj kulcsszó felhasználásával.

Megjegyzés 2.: a történet, AU, amely az első öt könyvre épül, de a 6. és 7. kötetet nem veszi figyelembe.

Megjegyzés 3.: Fidelius-bűbáj - egy titkot mágikus úton elrejtenek egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a kiválasztott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelen tudomására - hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. Ez a bűbáj eredeti meghatározása, de én egy más tényezőt is beleviszek a dologba. Még pedig azt, hogy a Titokgazda védelmező szándéka börtön is lehet. A történetből kiderül, miért. Valamint annak a lehetőségét, hogy mi van, ha a bűbáj mégis megtörhető

Szereplõk: Harry Potter, Perselus Piton, Lucius Malfoy, Voldemort, Albus Dumbledore, Bellatrix Lestrange, Fenrir Greyback, egyéb halálfalók

Tartalom: Mi történek akkor, ha a Fidelius rendíthetetlennek hitt védelme, nem megvéd, hanem bezár? Ha a sötétség képes rajta áttörni, de a menekvés lehetetlen? A védelem csapdává válik.

Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.

- Crucio!

Voldemort hangja betöltötte a szobát, ahogy a kínzó-átkot a kör közepén álló alattvalójára szórta. A többiek közül, aki mert, nevetett, Lucius pedig a földre zuhant. Összeszorított foggal tűrte az egyre jobban erősödő kínt.

- Ejnye, Lucius, leghűségesebb halálfalóm. Nem értem, mi késleltet abban, hogy megtaláld az árulót és a vele bujkáló Pottert.

Malfoy láthatóan mondani akart valamit, de a fájdalom elszorította a torkát. Csak hörögni volt képes. Minél tovább próbálkozott, a Sötét Nagyúr annál nagyobb kínt mért rá. Játszott vele, kénye és kedve szerint. Aztán megunta.

- Állj fel, te hitvány féreg!

- I… igen, u… ram! - remegett ugyan a szőke férfi hangja, de sikerült teljesítenie a parancsot. - Annyit sikerült megtudnom - kezdte nehézkesen -, hogy elrejtették őket a deani erdőbe, egy házba, a Fidelius Bűbáj védelme alá.

- Ki a titokgazda?

- Albus Dumbledore.

- A vén bolond! Na, de mindegy - legyintett a kígyóarcú mágus. - Lásd, mily' nagylelkű vagyok hozzád, Lucius, adok még egy esélyt. Szedj össze annyi embert, amennyit jónak látsz, persze, akiket alkalmasnak találsz a feladatra, és kutassatok a Fidelius Bűbáj megtörési módjai után. Ha sikerrel jársz, nemcsak a saját életedet mented meg, hanem kiváltod a feleségedet és a fiadat is a börtönből. Na, mit szólsz, drága barátom? Milyen az ajánlatom?

- Visszautasíthatatlan, uram - bukott ki rögtön a válasz az elkeseredett férfiből.

- Helyes, akkor most menj!

- Igenis - hajolt meg mélyen a férfi, és noha a fájdalomtól felszisszent, mégis méltóságteljesen próbálta elhagyni a termet.

- Amíg Lucius barátunk kutat - intézte szavait a teremben maradt csatlósaihoz Voldemort -, addig mi megtervezzük, hogyan szedhetnénk ki Dumbledore-ból a titkot.

- De akkor miért küldted el Luciust? - kérdezte McNair.

- Mert gyanítom, hogy hamarabb megtalálja a megoldást, mint mi kiszednénk a vén bolondból a tartózkodási helyet. De legalább jól elszórakozunk vele. Úgyis unatkozom - ásítást színlelt.

- Okos döntés, uram - hízelgett Bella.

- Mint mindig, drága Bellatrix, mint mindig.

A zsarnok és csatlósai kacagása még hosszú percekig visszhangzott a teremben.

***

Perselus Piton még egy utolsót kavart a bájitalon, majd eloltotta alatta a tüzet. Felszisszent. Újfent belenyilallt a fájdalom a jobb vállába. Még mindig nem múltak el a két hónappal ezelőtti kínzások utóhatásai, melyeket lelepleződése miatt szenvedett el. Próbálta kimasszírozni belőle a hirtelen jött görcsöt, de csak részben sikerült.

Mikor valamelyest összeszedte magát, letakarta a főzetet, majd odatámolygott a helyiség másik sarkában lévő kis asztalhoz, és belezuttyant a mellette lévő egyik rozoga fotelba. Nem volt olyan, mint a roxforti lakosztályában lévő kényelmes, puha ülőalkalmatosságok, de itt, a semmi közepén már ez is tökéletesnek számított. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem sokkal később, mikor pillái felnyíltak, az első dolog, amit meglátott a Harry által reggel a konyhaasztalon hagyott üzenet volt, amit valamiért lehozott ide magával a kis pincébe. A papíron ennyi állt:

Ne dolgozz sokat. Még pihenned kell. Szeretlek.

Harry

Perselus elmosolyodott, de ugyanakkor az aggodalom is árnyékot vetett az arcára. Ugyanis bármennyire is bujkáltak, huszonhét éves kedvese nem volt hajlandó itthon ülni tétlenül, így rendszeresen eljárt az Aurorparancsnokságra és a Rendgyűlésekre is. Jelenleg is egy küldetésen volt, a legnagyobb veszélyt vállalva ezzel. De nem tudta lebeszélni róla, pedig ma reggel is próbálta.

- Mennem kell - lehelt egy csókot Harry az idősebb férfi ajkaira.

- Maradj! - kérte kissé még álomittasan Perselus, és visszahúzta a fiatalabbat egy biztonságot adó ölelésbe.

- Tudod, hogy… - de nem ellenkezhetett, mert a bájitalmester egy mohó, szenvedélyes csókkal hallgattatta el.

Harry készségesen fogadta Perselus nyelvének becézését, miközben kezei elindultak a férfi hálóruhája alá, bebarangolva a sebhelyekkel tarkított, de számára oly kívánatos testet. A bájitalmester ujjai közben a hajába túrtak, el-eljátszadozva a szanaszét álló, fekete tincsekkel. Aztán lejjebb vándoroltak, hogy kibontsák kedvese testét a talár és az ing fogságából. Harry azonban finoman eltolta a kezét, és eltávolodott párjától.

- Majd ha hazajöttem, folytatjuk - lehelte vágytól fűtött hangon.

Perselus csak a fejét csóválta, és így szólt:

- Vigyázz magadra!

- Te is! Ne hajszold túl magad! - adott egy apró csókot Harry Perselus homlokára, majd elhagyta a szobát. Perselus még hallotta a bejárati ajtó csukódását, majd újra elnyomta az álom.

Mikor később felébredt és kiment a konyhába, ott találta a rövid üzenetet, amit most is a kezében szorongatott. A tíz éve tartó kapcsolatukban megbúvó mély szeretet egyik jelképét. Ennek a kapcsolatnak majdnem vége szakadt két hónappal ezelőtt.

Koszos, nyirkos padlón feküdt. A plafonról lecsöppenő vízcseppeket annyira hangosan hallotta, hogy szinte megsüketült tőlük. De a fájdalom még ennél is erősebb volt, amit a napok alatt elszenvedett kínzások miatt érzett. Nem is bírta kinyitni a szemét. A rászáradt vértől összeragadtak. Már napok óta nem volt képes rá, így mindent élesebben hallott, mert csak a fülére hagyatkozhatott. A sietős léptek szinte dübörgésnek hatottak számára, ahogy valaki közeledett a tömlöce felé,majd feltépte az ajtót. Felkészült rá, hogy itt a vég, hogy végre Voldemort elé viszik, aki megszabadítja őt a kitudja hány napja tartó kínlódástól, de nem ez történt. Az érte jövő gyengéden a karjába vette.

- Perselus, hallasz engem? - hallotta meg a számára oly kedves hangot.

De nem lehetett valóság, biztosan csak hallucinálta. Próbálta kinyitni a szemét, de a másik csókjai megállították. Mégiscsak Harry az. Elernyedt a karjaiban, és hagyta, hogy felemelje. Beleájult a puha talárba.

Napokig, sőt, hetekig tartó lebegés következett. Érzékelte, hogy vannak körülötte, beszélnek hozzá, gondoskodnak róla, de ő nem tudott felelni rájuk. Néma maradt, egyedül a kietlen sötétségben.

Aztán nem tudta, hogy napokkal vagy évekkel később, de felbolydult minden. Elvitték, aztán újra csend, majd lassan feleszmélt, de még nem tudott szólni. Erős karok ölelték át és tartották szorosan, mindenféle csacsiságot suttogtak a fülébe, csókolták, simogatták kifulladásig. Jó pár perc kellett, mire felfogta, ki öleli és csókolja.

- Harry, te vagy az? - suttogta rekedten a puha ruhába. - Tényleg te vagy az?

- Ki más lenne? - hallotta meg a sírástól remegő hangot.

- Hogy… Hogy élek?

- Az utolsó pillanatban sikerült megmentenünk. Annyira örülök! - temette a férfi hajába az arcát Harry.

Perselus egy kicsit eltolta magától a fiatalabb férfit. Az ifjú auror mélyet sóhajtott, és megtörölte a szemét. Mikor a bájitalmester látta rajta, hogy ő is összeszedte magát, megkérdezte:

- Hol vagyunk most, Harry? Nem ismerős nekem ez a hely.

- Egy kis házban, mélyen a deani erdőben. Dumbledore-é a ház, elrejtett minket a Fidelius Bűbáj segítségével. Ő őrzi a titkot.

- Mióta?

- Két hete vagyunk itt, de már csaknem négy hete kómában voltál.

Perselus nem tudott erre mit mondani, egy röpke pillanatig küzdött a döbbenetével, de leplezze, tovább kérdezett.

- Miért volt erre szükség? - kérdezte hitetlenkedve.

- Voldemort megtámadta a Roxfortot, valahogy áttört a védelmen, alig tudtuk visszaverni. A Grimmauld tér, tudod, hogy már rég nem használható, az Odúba pedig nem vihettünk, azt ismerik. Így Dumbledore elhozott ide, gyorsan kellett cselekednünk. Voldemort nagy erőkkel kerestet - összegezte Harry.

- Értem - sóhajtotta Perselus.

Szemei újra lecsukódtak, elaludt.

És most itt volt. Egy régi kis viskó pincéjében, a közelmúlt eseményein merengve. Megrázta magát. Ez nem rá vallott. Felállt, kitöltötte az üstben hagyott bájitalt az üvegcsékbe, majd precíz pontossággal felcímkézte, és pedáns rendben elhelyezte őket a kis polcon. Végül letisztította a munkaasztalt, elpakolta az eszközöket, majd elindult felfelé, hogy a konyhában készítsen magának egy kis vacsorát. Már majdnem odaért, mikor neszt hallott az előszoba irányából. Megindult a hang felé.

***

Hűvös, nyirkos, sötét erdő vette körül a négy lapuló alakot. Megfeszülve figyeltek mindenféle gyanús neszre, ami veszélyt rejthetett. Telihold volt, a vérfarkasok éjszakája. Egyikük nyugtalanul fészkelődni kezdett.

- Harry, nem függeszthetnénk fel a megfigyelést, legalább erre az éjszakára? - kérdezte vezetőjüket Dean.

- Nem. Ha már eddig kibírtuk, akkor ezután sem lesz gond. Különben is, kinn vannak a vérfarkas-riasztók, nem jönnek a közelünkbe - felelte határozottan és ellentmondást nem tűrően Harry.

- De mások észrevehetnek - suttogta Seamus.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, Harry, de igazuk van. Én is inkább vacsoráznék Hermionéval, minthogy itt legyek ezen az átkozott helyen, ahol bármikor elkaphatnak - tette hozzá Ron is.

- Bírjátok ki még egy kicsit. A Rend és az Auror Parancsnokság hamarosan befejezi az előkészületeket, és támadunk. Szükségük van a jelentéseinkre.

- Ha te mondod, Harry - legyintett Seamus, miközben felállt.

- Te meg hová mész? - szólt rá Harry.

- Csak elintézem bizonyos szükségleteimet, nem kell rögtön parázni. Lazíts már, Harry! - vigyorgott rá Finnigan.

Eltűnt a fák között. Harry felsóhajtott.

- Tényleg nyugodj meg. Túl sokat aggódsz - tette a vállára a kezét Ron. - Különben is, Piton biztonságban van. Mi meg tudunk vigyázni magunkra.

- Igazad van - próbált mosolyt erőltetni az arcára. - De nem tudok teljesen nyugodt lenni, Voldemort bármire képes.

- De te is, ezt ne feledd - nézett rá komolyan Dean.

- Kö… - kezdte volna Harry, de egy fájdalmas kiáltás belefagyasztotta a szót.

Dean rögtön felpattant, és eltűnt a fák között.

- A fenébe! Gyerünk! - kiáltotta Harry.

- Ezeket az idiótákat! - hallotta maga mellett Ront, miközben a hang irányába futottak.

Mire odaértek, barátjuknak már vége volt, épp egy vérfarkas harapta át a torkát. Aztán elszabadult a pokol. Átkok röpködtek, ami közben csak Dean fájdalmas üvöltése hallatszott, ahogy eszét vesztve rontott a halálfalóknak. Párja halála teljesen elvette az eszét. Hárman maradtak többszörös túlerő ellen. Harry próbált üzenetet küldeni a Rendnek miközben Ron fedezte, de egy blokkoló bűbáj megakadályozta benne. Csapdába kerültek, a halálfalók nem bíztak semmit a véletlenre.

- El kell tűnnünk innen! Ezek vártak minket! Dean! - kiáltotta a többieknek.

- Nem! - tiltakozott Thomas, miközben megállíthatatlanul szórta átkait Voldemort csatlósaira.

- A fenébe! - szitkozódott Harry, miközben sorra védte a rá zúduló átkokat.

Egy ideig mindhárman sikeresen kitartottak, egy-egy kisebb átkot bekapva csupán, de aztán Deant eltalálta egy Halálos Átok, aki rongybabaként hullott a nyirkos fűbe.

- Rohadékok! - kiáltotta Ron, és nekikrontott.

Nem vette észre, hogy az egyik csuklyás alak egy kombinált átkot indított felé. Harrynek nem volt ideje mérlegelni, Ron és az átok közé vetette magát.

- Látom, a megmentési kényszered még mindig a régi, Potter - vetette oda az átkok küldője.

- Semmit n… nem tudsz rólam, McNair - sziszegte Harry nehézkesen, miközben próbált állva maradni.

Érezte, hogy több sebből is vérzik, de nem mutathatott gyengeséget. Ki kellett vinnie Ront. Ez és Perselus képe lebegett a szeme előtt. Megmarkolta a talárja zsebében lévő zsupszkulcsot, ami Perselushoz fogja vinni. Csak a blokkoló varázslaton kívülre kell jutniuk valahogy.

Ron a vállára vette az egyik kezét, hogy állva tartsa.

- Ha szólok, felkapsz és elfutsz - suttogta neki alig hallhatóan.

Még mielőtt a halálfalók bármit is tehettek volna, egy erős bénító átok, majd füst tört ki a pálcájából, megakadályozva a halálfalókat a támadásban.

- Most!

Ron szó nélkül kapta fel Harryt, és rohanni kezdett. Jó néhány percnyi rohanás után Harry megállította Ront.

- Kiértünk a blokkolás hatósugarából. Innen már el tudunk menni.

Ron letette Harryt, aki megtántorodott.

- Jól vagy, haver?

- Persze, majd Perselus összerak - mosolygott rá halványan Harry. - Menj!

- Rendben. Hamarosan találkozunk - intett neki Ron, majd megérintette a zsebében lévő zsupszkulcsot, és eltűnt.

Harry megkönnyebbülten sóhajtott, legalább Ron rendben volt. De aztán abba az irányba nézett, amerre halott barátait sejtette, és a szívében nem maradt más, csak gyász és bűntudat. Reszketegen sóhajtva nyúlt a zsebébe. Még érezte, hogy egy átok csapódik a hátába, aztán a viseltes gyűrű elragadta a tisztásról.

Egy rozoga fapadlón landolt. Hallotta, hogy léptek közelednek felé, de nem tudta kinyitni összeszorított szemét. Érezte, hogy valaki a karjába veszi, de képtelen volt reagálni rá, mert elragadta a sötétség.

Tovább>>