Harry Potter - Keresztutak - 1. fejezet

[lutienlovemagic]

Cím: Keresztutak
Korhatár: 16+
Párosítás: Perselus Piton/Harry Potter
Műfaj: angst, romance, kisregény
Figyelmeztetés: slash, erőszak
Megjegyzés: készült a Hungarian Witches Sabbath Challenge kihívására, 2007-ben, a Beltane csapatban, a Muglik közt kulcsszó felhasználásával
Megjegyzés2: a történet AU, amely az első öt könyvre épül, de a 6. és 7. kötetet nem veszi figyelembe.
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton, Hermione Granger, Draco Malfoy, Albus Dumbledore, Voldemort
Mellékszereplők: Remus Lupin, Nymphadora Tonks, Neville Longbottom,Minerva McGalagony, más Főnix Rendje tag, halálfalók
Tartalom: A történet négy ember lelki vívódását és a jövőjükért vívott végső harcot mutatja be. A fő cselekményszál természetesen Perselus és Harry fellángoló vonzalma, amely régóta elfojtott érzelmeken, és a háború miatti feszültségen alapszik, de egy idő után elmélyül. Két magányos, megkeseredett férfit hoz össze a Sors. Öt évvel azután kezdődik a történet, hogy az egész Weasley családot kiirtották a halálfalók. Harry 25, Perselus 45 éves. Az egész történetet egy alattomos összeesküvés szövi át, amely két olyan ember között köttetett, akiktől senki sem várta volna. Közben felbukkan Hermione és Draco, akik szintén sok sebet hordoznak, és a két főhősünket segítik.
Megjegyzés: A fejezetek hosszúsága változó. A történet kb. hat hónapot ölel fel. Lesz benne időbeli ugrás.
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.


1. fejezet

Találkozás

A kőszörny előtt állok a gondolataimba merülve. Szemeim a semmibe révednek. Próbálom összeszedni az Albusnak szánt mondandómat, de valami mindig megzavar, egy érzés, amit nem tudok megmagyarázni. Fenyegetve érzem magam, de fogalmam sincs, mi okozza ezt.

Hirtelen, mint aki megunta a várakozást, a kőszörny félreugrik. Érdekes. Nem törődök vele. Lassan elindulok a faragott kőlépcsőn, megigazítom a talárom, és idegesen beletúrok a hajamba. Ez szokatlan, soha nem szoktam ilyet csinálni.

Odaérek az ajtóhoz, s egy pillanatra megállok előtte. Sötétbarna, faragott tölgyfa ajtó. Még soha sem figyeltem meg ennyire, mint most. Nem érdekelt, nem foglalkoztatott, mint ahogy sok minden más sem. Az egyik faragvány egy faágon ülő aranyszín kismadarat ábrázol, mely hirtelen cikázni kezd a falapon, mint egy aranycikesz. Cikesz. Honnan a fészkes fenéből jut most eszembe a kviddics általam legjobban utált tárgya? De hiába ámítom magam, hisz tudom a választ. Potter. Szorítást érzek, mikor eszembe jut a név. Miért? Nem tudom. Még nem.

Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a baljós gondolatokat. Bekopogok. Válasz nem érkezik, de az ajtó csendben kinyílik. Belépek. Az iroda pontosan ugyanolyan, mint máskor, telis-tele mindenféle szerkezettel. Idétlen és gyerekes. Kattogó összevisszaság. Az ablakon vidáman süt be a téli nap, enyhítve a szoba félhomályát. Ez valamicskét javít a hangulatomon.

Hirtelen szemem megállapodik az iroda közepén lévő asztalkán. Szépen meg van terítve mindenféle étellel és itallal. Felhorkanok. Mintha egy baráti vacsorára készülnénk, és nem egy komoly megbeszélésre. Ökölbe szorul a kezem, de mielőtt elfordulnék és kicsörtetnék a szobából, megakad a szemem egy kis pergamenen. Szitkozódva leülök a három fotel egyikébe, és a kezembe veszem. Kihajtogatom. Rögtön felismerem Albus jellegzetes írását.

Perselus!

Sürgős dolgom akadt, amely nem tűrt halasztást. Érezd otthon magad, mint mindig, és kérlek, egyél. És, ha nem nagy kérés, kínáld meg Harryt is, ha megérkezik. Sietek vissza!

Albus

Remek. Várjam meg, és foglakozzam a hülye védencével. Jellemző. Türelmetlenül dobolni kezdek az asztalon. Játszik velem, és azt hiszi, kénye-kedve szerint irányíthat. Már majdnem felrobbanok, annyira felgyülemlett bennem a feszültség. Lassan masszírozni kezdem a halántékomat, közben pedig szétnézek az asztalon.

Megcsapja az orrom a gőzölgő kávé illata. Töltök magamnak egy keveset, és lassan, óvatosan kortyolni kezdem, minden cseppjét külön megízlelve, mintha zamatos gyümölcs lenne, vagy mint anno, a kedvesem vágytól égő, forró bőrét. Beleborzongok. Hogy juthat pont most ez az eszembe? Kényszerítem magam, hogy gondolataim visszatérjenek a realitás talajára, és valami harapnivaló után nézek. Az asztal teli van különböző ételekkel, és édességekkel, különleges módon feltálalva, mintha egy randevú kellékei lennének. Mi nem jut eszembe? Ma nem vagyok normális, ez már korábban is feltűnt. De mi okozza ezt?

Ujjaimmal a kávéscsészén dobolok, kezem meg-megremeg. Ideges vagyok és feszült. Nem értem. Miért viselkedem így? Már megint eszembe ötlik, hogy kivel találkozom. Potter. Miért zaklat fel ennyire? Egy mihaszna kölyök, aki mindig csak bajt hoz magára. De már nem gyerek, hanem egy kívánatos férfi.

A kávéscsésze hangosan csattan az asztalon. Mi? Még mit nem. Ezt gyorsan ki kell vernem a fejemből. Az lehet, hogy már férfivá érett, de kívánni biztosan nem kívánom, maximum a pokolba.

Felállok, mert nem tudok tovább egyhelyben ülni. Elkezdek fel-alá járkálni, s közben halkan szitkozódom. Bármit is akar Albus, most nem fogom megtenni. Most nem.

Lemondó grimaszba húzódik a szám. Hányszor fogadtam már meg, hogy ez lesz az utolsó? Már nem is számolom. Felesleges. Csak áltatom magam. Mindig teljesítem a parancsait, mert erre esküdtem. Ökölbe rándul a kezem. Addig szorítom, amíg el nem fehérednek az ujjaim. Gyenge vagyok, és ezen senki nem tud változtatni. Ide-oda vergődőm a két játékmester között. Kényszeredetten vallom be magamnak, hogy nincs más választásom.

Hirtelen megállok, és kinézek az ablakon. Hófehér és nyugodt minden. Semmi sem háborgatja ezt az idilli fehérséget.

Egy pillanatra megnyugszom, hogy aztán újult erővel emésszen el a düh. A fehérség harmóniáját egy fekete köpenybe burkolódzó alak zavarja meg. Rögtön felismerem. Egy vékony, magas alak, jellegzetes óvatos mozgással. Lassan közeledik a kastélyhoz. Felnéz. Megcsillan valami a lemenő, halvány Nap fényében. Egy szemüveg, eszmélek fel. Potter kerek szemüvege. Egy pillanatig még errefelé néz, majd továbbindul a tölgyfa ajtó felé. Ellépek az ablaktól, és újra leülök a fotelbe. Meglátom a kiömlött kávém maradványait, és előveszem a pálcámat. Megjavítom a törött csészét, majd újra töltök magamnak. A pálcámat a talárom mélyére rejtem, s nyugodt közömbösséggel várom a kölyök érkezését.

*

Egy halk pukkanás kíséretében érkezem meg. Nem messze a hoppanálási ponttól bukkanok fel, a Tiltott Rengeteg közepén. Hideg, téli szél fúj az arcomba, s a gyenge Nap csillogva tükröződik a finom porhavon. Minden nyugodt és csendes, pedig ez az erdő nem erről híres, de most úgy látszik, szerencsém van. Már hét éve nem jártam itt, azóta, hogy végeztem Roxfortban. Milyen sok idő, s mégis mintha tegnap lett volna, hogy Ronnal és Hermionéval itt múlattuk az időt.

Sötét grimaszba fordul az arcom, s komoran lehajtom a fejemet. Ezek az emlékek a múltam részei, de már nem tartoznak hozzám, soha többé.

Sóhajtok és megrázom magam. Most nem adhatom fel, még nem. Ha Dumbledore-nak igaza van, Piton fontos információkkal fog szolgálni.

Piton. A zsíros hajú denevér. A név dühöt vált ki belőlem. Gyomrom összerándul a gondolatra, és ökölbe szorul a kezem. Miért kell vele lépten-nyomon összefutnom? Miért kell kereszteznünk mindig egymás útját? Felhorkanok. Remek. Annyira hiányzik most ez a találkozás, mint mandragórának a jégeső. Miért pont ő? És egyáltalán. Miért zaklat fel ez ennyire?

Megrántom a vállam, és lassan, de biztosan feleszmélek a gondolataimból. Még mindig ugyanazon a helyen állok, ahova megérkeztem. Didergek, mert teljesen átfagytam. Határozott léptekkel elindulok a Rengeteg széle felé. Talpam alatt hangosan ropog a hó, megzavarva a táj békés csöndjét. Béke. Nekem soha sem lesz nyugtom. Begyorsítok, mintha üldöznének, meg sem állok az erdő széléig. Ott kifújom magam. Próbálok megnyugodni, de az előttem lévő találkozás miatt lehetetlen.

Lassan sötétedni kezd. Hamarosan már a parkban sétálok a tölgyfa ajtó felé. Felnézek a Roxfort tornyaira, és egy röpke pillanatra megállok emlékezni, majd továbbindulok. Elérem a bejáratot, és belépek az előcsarnokba. Minden csendes, valószínűleg most vacsoráznak.

Hirtelen motoszkálást hallok, apró lábak koppanását. A hang irányába fordulok, és egy csapat pókra leszek figyelmes. Mind egy irányba tartanak. A látvány fájón megmozdít bennem valamit. Újabb emléktöredékek lepik el elmémet. Látom magam előtt azt az éjszakát, amikor Ronnal követtük a pókokat egészen Aragog barlangjáig. Hallom barátom rémült hangját, amint azt mondja: „Miért nem követhetünk inkább pillangókat?!”

Elmosolyodom, csakúgy, mint akkor, de most a gesztusba fájdalom is vegyül. El kéne kerülnöm ezt a helyet, mert túl sok emlék köt ide, amelyek mindegyike bármilyen jó is, fáj. Az emlékek szereplői ugyanis már vagy meghaltak, mint Ron, vagy belefáradtak és kiszálltak a harcból, mint Hermione, aki a muglik közé menekült, feladva ezzel saját magát. A legrövidebb úton megyek a kőszörny elé, de ott megtorpanok, mikor tudatosul bennem, hogy nem tudom a jelszót. A szobor, mintha a gondolataimban olvasna, utat enged. Fellépek a kőlépcsőre, és egy pillanat múlva már az igazgatói iroda ajtaja előtt állok. Bekopogok.

- Nyitva van - hallatszik ki egy gúnyos, semmivel össze nem téveszthető hang.

*

Már egy ideje a fotel karfáján dobolva ülök, és közömbösen bámulom az iroda falait. Csend van, csak néhány festmény hortyogása hallatszik, ahogy kereteikben szunyókálnak. Már épp újra bosszankodni kezdenék, mikor kopogtatnak. A lehető leggúnyosabb hanglejtésemet elővéve szólok ki.

- Nyitva van - mondom, miközben az ajtót pásztázom a félhomályba burkolódzott szobában. A kölyök benyit, és rögtön megtalál a szemével. Egy dolgot tudok belőle kiolvasni, közönyt.

- Piton - üdvözöl egy apró biccentés kíséretében.

- Potter - válaszolok hasonlóképp.

Egy darabig egymásra meredünk, majd elfordítja a fejét, és az ablakhoz sétál. Tüntetőleg kibámul rajta. Alaposan végigmérem oldalról. Az első dolog, ami feltűnik, hogy haját megnövesztette, és hátul összefogta. Az arca megkeményedett, és hordozza a harc néhány nyomát, teljesen elvesztve gyereki kedvességét. De a legfeltűnőbb minden változás közül a szeméből sugárzó tömény fájdalom, amely kiölte belőle a mindig jelenlévő pajkos csillogást. Nem értem a dolgot. A mindig körülrajongott Harry Potter tán magányos lenne?

Hirtelen szólalok meg.

- A tudálékos Grangert hol hagytad, Potter?

Látom, ahogy villan a szeme, majd teljesen felém fordul, és halkan, szinte sziszegve megszólal.

- Ahhoz magának semmi köze.

- Pedig vártam, hogy mikor jelentitek be az esküvőt. Gondolom, Weasley sem ellenezné. Vagy tévednék? - Érzem, hogy felfelé húzódik a szám. A következő, amit felfogok, hogy előttem áll, a pálcája a nyakamnak feszül, és az arcomba kiabál.

- Hogy meri?! Fogalma sincs semmiről, de szokás szerint csak gúnyolódik! Máig nem értem, miért bízik magában Dumbledore, de per pillanat nem is nagyon érdekel! Szálljon le a barátaimról, vagy… - Itt félbeszakítom.

- Vagy mi, Potter?

- Vagy azt is megemlegeti, hogy a világon van - mondja jegesen, szavai vágnak. De nemcsak a szavai, hanem az izmaimba hatoló fájdalom is. Egy kínzó átok szegez a székbe, amely ugyan nem a Crucio, de legalább ugyanolyan váratlanul ér. Miközben próbálok szabadulni a hatása alól, Potter arcát kutatom. Az nem tükröz élvezetet, vagy megvetést, csak tömény fájdalmat. Kezd fárasztani a dolog, ezért megpróbálok felállni, de nem igazán megy, az átok fogva tart.

- Nem unod még, Potter? - mondom, az átok miatt kicsit nehezen.

Válaszra nyitja a száját, de valaki megelőzi.

- Engedd el, Harry - szól Albus nyugodt hangja. - Szükségünk van Perselusra.

Hirtelen szabadulok. Mélyeket lélegzem. A fiú elfordul tőlem, és dühösen az igazgatóra mered, majd levágja magát a mellettem lévő fotelbe. Nem szól semmit, csak bámul maga elé. Én is az asztallapot pásztázom, miközben próbálom elhessegetni az átok utóhatásait. Gondolataimból az igazgató hangja szakít ki.

- Térjünk is azonnal a tárgyra. Mit tudtál meg, Perselus?

Tömör és lényegre törő. Semmi mellébeszélés. Ez jellemző mostanában Albusra, mintha őt is megtörte volna ez a sok hadakozás.

- A sejtésünk beigazolódott, a Sötét Nagyúr a muglik közt rejtőzik, valahol London közelében. Már csak a pontos tartózkodási helyét kell megtalálnunk.

- És miért kellett ezért idejönnöm? - vágja közbe Potter. - Elég lett volna csak a helyet közölni velem, és odamegyek.

- Látom, semmit sem változtál, Potter. Az agyad helyén még mindig csak sütőtöklé van. Hát nem teljesen egyértelmű, miért vagy itt?

- Perselus, nem azért hívtalak ide benneteket, hogy egymásnak essetek.

Gúnyosan felhorkanok, de nem teszek megjegyzést. Albus közben Potter felé fordul.

- Harry, tudom az ellenérzéseid miatt nem lesz könnyű, de azt kérem, próbáljatok meg együttműködni Perselusszal.

Potter arcán végre a belátás jelei mutatkoznak, majd megjegyzi.

- Gondolom, azt akarja, professzor, hogy együtt kutassuk fel Voldemortot.

- Igen. Végre itt a lehetőség, hogy véget vessünk a háborúnak.

Potter erre nem válaszol, hanem mélyen a gondolataiba merülve bámul maga elé.

*

Működjek együtt Pitonnal? És ha csapda, amit Voldemorttal együtt eszelt ki? Vagy ez megint egy, Dumbledore híres magánakciói közül? Bármelyik is, egyik sem túl tetszetős. De mit tehetnék? Végül is mind a háború végét akarjuk vagy így, vagy úgy. Lassan sóhajtok, és a válaszomat váró két mágusra nézek.

- Rendben. Mikor indulunk?

- Holnap reggel - jön Piton hűvös válasza.

- Jó - felelem kurtán.

- Jó lenne, ha elmenne a szükséges holmijaiért.

- A szükséges dolgok mindig nálam vannak - mondom.

A ráncok összeszaladnak volt tanárom homlokán, de nem várom meg, hogy szóvá tegye, hanem belenyúlok a zsebembe, egy miniatűr hátizsákot veszek elő belőle, és megmutatom neki. A csodálkozás és elismerés jelenik meg egy pillanatra az arcán. Ezt most nem képes elrejteni. Diadalmas mosolyra húzódik a szám, de rögtön le is hervad, mikor meghallom a megjegyzését.

- El kell ismernem, hogy meglepett, Potter, de ettől függetlenül ne ájuljon el magától.

Hideg, csípős, maró hang. Újra közömbösre rendezett arcvonások. Hallgatok. Erre nem lehet, mit mondani. A szokásos rövidlátás. Nem képes túllátni az apámon. Engem látni. Miért is kéne továbblátnia? Kicsit megzavarodom. Mit érdekel egyáltalán, mit lát bennem Piton? Nem tudom. Erre ez a rövid és tömör válaszom. Gondolatban megvonom a vállam, és felemelkedem a fotelből.

- Ha nincs más, megyek is. Még meglátogatom Neville-t. Jó éjt!

- Hajnal öt, Potter. Bejárati csarnok. Ne késsen! - szól utánam Piton parancsoló hangja.

Megfordulok, és biccentek, hogy megértettem. Már majdnem az ajtónál vagyok, mikor az kivágódik, és Neville robog be rajta. Arca kipirult, zaklatottságot tükröz. Nehezen veszi a levegőt, ami arra utal, hogy nagyon siethetett.

- Mi történt, Longbottom professzor? - kérdezi az igazgató, de félénk barátom hozzám intézi mondandóját.

- Harry, annyira jó, hogy épp itt vagy. Hermionét megtámadták. Idehozták a Roxfortba. A gyengélkedőn van.

Elsápadok. Rossz érzés lesz úrrá rajtam, s rákérdezek.

- Ugye él? - Annak ellenére, hogy nem akarom, hangom enyhén remegve szólal meg.

- Igen, de nagyon feldúlt.

Nem vesztegetve több szót kicsörtetek az irodából. Olyan gyorsan teszem meg az utat a gyengélkedőig, mint még soha. A kellemetlen érzés tovább fokozódik, ahogy meghallom az ismerős zokogást. Benyitok a kórházi részlegbe, és Hermionét az egyik ágyon kuporogva találom. Összegömbölyödve fekszik rajta, kezét a fejére szorítva. Ismerős kép. Elszorul a szívem, mint öt évvel ezelőtt, amikor Ront gyászolta így. Most Patricket veszítette el. Madam Pomfrey próbálja nyugtatni és vizsgálni, de barátnőm pajzsot vont maga köré, hogy elzárkózhasson a világtól, de főleg az emberektől. A javasasszony észrevesz, és látom az arcán a megkönnyebbülést. Odamegyek az ágyhoz, és leülök rá. Pomfrey halk léptei visszhangoznak a padlón, ahogy távozik.

Próbálom nyugtatni Hermionét, de szavaim jó sokáig nem érnek célt. Majd végre lehullik a pajzs, és a nyakamba veti magát. Úgy ölel, mintha az élete függne tőle. Nem szólunk semmit, hisz szavak nélkül is tudjuk, mit érez a másik. Ringatom a karomban, és érzem, hogy lassan elernyed a teste. Kis idő múlva már alszik. Visszafektetem az ágyba, és betakarom. Közben Pomfrey is visszajön, és ellátja a sérüléseit, melyek szerencsére nem súlyosak. Egész éjszaka mellette maradok, mivel újra én vagyok az egyetlen, aki maradt neki. Nyugtalanul alszik. Hajnal négy tájban eszembe jut, hogy indulnom kellene. Pár sorban megírom neki, hogy mi a küldetésem, majd elindulok a bejárati csarnokba. Negyedórával öt előtt érkezem. Piton persze már ott van.

- Hogy van Granger? - kérdezi köszönés helyett. Hangjából nem hiányzik a gúnyos felhang.

- Rendbe jön - válaszolom kurtán. - Indulhatunk.

Csendben elindulunk a Tiltott Rengetegbe a hoppanálási pont felé, majd egy pukkanással eltűnünk.

Tovább a második fejezetre>>