Harry Potter - Árnyak közt vergődve - Prológus
Éjsötét álmok, szilánkokra zúzott emlékek. Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek. Ilyenek vagyunk mi is minden teliholdas éjszakán, mikor emberi mivoltunk elvész, és ösztönöktől izzó állatokká változunk. A bennünk lévő intellektum árnyba burkolózik, az emlékeink pedig egy éjszakára darabokra törnek, de mégis ebbe kapaszkodunk, mint a fuldokló a mentőkötélbe, érezvén, hogy a dolog ideiglenes, és másnap mindent visszakapunk. Mintha el sem vesztettük volna, hisz csak az éjszaka vette el, és a töredékek újra egésszé állnak össze, mihelyst a sötét árnyképek reggel tovatűnnek, s apró kezek gyengéden segítenek, hogy visszacsepegtessék belénk a valóságot, összeillesztve emlékezetünk kósza szilánkjait.
Mire minden összeáll bennem, már a karomban tartom a kandalló előtt egy kényelmes díványon fekve. Fejét a mellkasomon nyugtatva élénken szuszog, jelezvén, hogy velem ellentétben nyugodtan pihen. Végig nézek a most nyugodt, kisimult arcon, melyen gyógyulófélben lévő apró karmolások látszanak, társulva a régi sebek mellé. Mint a fák évgyűrűi, jelzik az idő múlását. Ahogy szemügyre veszem őket, szinte pontosan fel tudom idézni, melyiket mikor szerezte. S most újabbakkal társult élete térképe, mutatva egy újabb hónap elmúlását, ami elfolyt, mint sérült homokórából a kósza szemek.
Közben az ujjaim is csatlakoznak, végigsimítva az összes vágáson és apró seben, mintegy gyógyírt nyújtva a szeretett arc megélt fájdalomjeleire. Az érintés hatására megmoccan, jobban elfészkelődik a karomban, és morgásszerű hang hagyja el az ajkát, a tetszését kifejezve. Elmosolyodom, s belemerítem ujjaimat ezüst szálakkal vegyült szalmaszín hajába, s kisimítok az arcából egy odatévedt kósza tincset, hogy ne zavarja békés álmát.
Végül visszahúzom kalandozó ujjaimat, s újra szorosabbra fonom karjaimat a vékony testen. Próbálok nyugalmat lelni, de valahogy ma sehogyan sem sikerül, így megkisérlek nem gondolkodni, csak létezni, mert most erre van szükségem. Most jobb nem emlékezni, bár elmém el-elkalandozik életem rögös ösvényén, megvilágítva a Sors különös humorát. Bár ahogy akkor sem, így most sem tudok nevetni. Elhessegetem a rossz emlékeket, és igyekszem egyszerűen csak létezni, figyelni a környezetem zajait, hátha valami megnyugtat.
A plafont kezdem bámulni, ahová különös árnyakat rajzolt a lemenő nap fénye, mely kéretlenül szűrődött be az ablakon. S akkor meghallom a konyhából érkező neszeket. Edénycsörgés, halk beszéd, és egy-egy rövid nevetés zaja, kellemes illatokkal fűszerezve, amire végre lassan elalszom.
R/S
Olyan, mintha lebegnék egy selymes, biztonságos anyagon. Pontosabban, ülök egy karosszékben, és velem szemben egy arctalan alak foglal helyet, aki a testtartásából ítélve valamire türelmesen vár. S annak ellenére, hogy nem látom a mimikáját, érzem a tömény érdeklődését felém áramlani, mint egy simogató mágiahullám, mely körülölel, s arra késztet, hogy beszéljek. Szinte követeli, hogy adjam ki magamból a fájdalmat, s én engedelmeskedem. Habár először hebegek, mint egy kisiskolás, de aztán felbátorodom, majd megtorpanok, mert rájövök, hogy amit mondok, értelmetlen.
Igazság szerint nem tudom, hogy fogjak hozzá, vagy mit mondhatnék, mert nem igazán meséltem el az életemet senkinek, pláne nem egy árnyéklénynek, mely mint egy mugli pszichoterapeuta, türelmes csendben hallgat. Nem gondoltam volna soha, hogy álmaim éjsötét lidércei egyszer még érdeklődni fognak irántam. S mire ezt végiggondolom, addigra még több arctalan árny gyűlik körénk, de a velem szemben ülő továbbra is hallgat, és vár. Feltekintek, hogy megnézzem magamnak a többi árnyékot. Azok sem mozdulnak, és szintén némaságba burkolóznak. Ránézek a kényelmesen üldögélőre. Semmi változás. Ideges leszek, s kicsúszik a számon egy kérdés.
- Mit akartok tőlem?
- Csak megtudni, ki vagy - válaszolja a velem szemben ülő, akinek a hangja kísértetiesen emlékeztet az öcsém hangjára. - Pontosabban, hogy te megtudd, ki vagy, és megbékélj vele.
- Megbékélni?
- Igen. Ezt szeretném a világon a legjobban. - A lepel lehull.
Megdermedek. Velem szemben a tizenöt évesen meggyilkolt Regulus ül. Sötét szemei barátságosan néznek rám.
- Álmodom?
- Igen - villantja rám a szokásos pajkos mosolyát.
- De még mindig nem értem, hogy miért vagy itt - hebegem zavarodottan.
- Azért, hogy segítsek megbékélni.
- De hogyan?
- Emlékezéssel - feleli egyszerűen.
- De mégis, mit mondjak el?
- Az egész eddigi életed. Szeretném, ha a barátaim is megismernének - mutat körbe.
- Rendben. Miről szeretnétek hallani? Hol kezdjem?
- Talán az elején - vigyorog rám ismét.
Visszamosolygok rá, majd érzem, hogy teljesen ellazulok, s szinte elnyel a karosszék, annyira belesüppedek. Testem lassan elernyed, s elszenderedem, észre sem véve, hogy gondolataim ismét elkalandoznak életem filmszalagján.
Arra eszmélek, hogy szél csap az arcomba, s alattam selymes melegen fodrozódik a fű. Könnyűnek érzem magam, mint ahogy még soha. Felemelem a fejem, s körbenézve ismerősnek hat a hely. Előttem deani erdő fekszik, vegyes fáival, bokraival. Nem igazán díjazom a Sors iróniáját. Elönt a keserű düh, ami azonnal elsöpri az előzőleg érzett csalóka nyugalmat. De hamar elmúlik, és visszatér az előző biztonság, mikor az egyik tölgyfa ágán megpillantom Regulust, aki továbbra is biztatóan mosolyog rám. A körülötte lévő arctalan alakok már nem zavarnak meg. Visszadőlök a puha földre, és most már tényleg elkezdem életem történetét.
Tovább az első fejezethez>>