Harry Potter - Árnyak közt vergődve - 1. fejezet
Hogyan is kezdhetne bele az ember élete történetébe? Nem egy egyszerű kérdés, pláne akkor nem, ha az ember még nem csinált ilyet. Magamban megvonom a vállam, és elindítom a gondolatmenetet. Az igazat megvallva, nem tartom a létezésemet túl érdekesnek, mondhatni egy szokványos tragikus történet, amire az emberek csak legyintenek, s átlépnek rajta, mint egy sáros pocsolyán, mely koszos és szürke. Erre a monológ-kezdeményre persze a drága öcsém látványosan felhúzza a szemöldökét. Vajon kitől tanulhatta? Tán apánktól? Na, erre az emlékre megborzongok, hisz nem sok jó van róla, de mire visszakanyarodom a mondandómhoz, addigra Regulus még zordabban néz rám. Most meg mi a baj? Ja, hogy terelem a szót. Hát igen, a felesleges szócsépléshez és a kerülőutakhoz mindig is értettem, elvégre mardekáros lennék, vagy mifene.
1960-ban láttam meg a napvilágot egy esős, hűvös nyári napon - megjegyzem, az égiek már akkor érezték, hogy nem vagyok erre a világra való - a Black-család Grimmauld téri otthonában. Kezdettől fogva nem voltam egy egyszerű eset, lévén, hogy az anyám jól megküzdött velem, mire méltóztattam kidugni az orromat erre a kék sárgolyóra, amit Földnek neveznek.
A szüleim a Sirius nevet adták nekem, melyet a Nagy Kutya csillakép legfényesebb csillaga után kaptam, ami a famíliám mérhetetlen önteltségét nagyon jól megmutatja. Bár az ilyesfajta névválasztás jellemző volt az aranyvérű családokra a varázslók között. Mindig valami kirívót, valami különlegeset akartak, amivel kiemelkedhettek a félvérek és a mugliszületésűek közül, de egy szemmel sem voltak ettől különbek. Az őseim meg különösen nem. Anyám már az anyatejjel belém csepegtette az aranyvér-mániát, így nem csoda, hogy szinte ez volt az első szó, amit ki tudtam mondani. Bár meg kell hagyni, már korán megmutatkozott, hogy nem vagyok egy szófogadó, a szüleit mindenben követő gyerek. Ahol lehetett, borsot törtem az orruk alá, s ebben társam is akadt, még hozzá elég hamar. Regulus ugyanis alig több, mint egy évvel utánam született. Valamiért ő lett a szüleink kedvence, de ez a viszonyunkat nem különösképpen zavarta.
- Na, jó, azért néha rosszul esett - vallom be egy újabb kétkedő pillantás alatt.
R/S
De, hogy visszakanyarodjak a témához. Elég sok csínyt követtünk el együtt, legtöbbször a szüleink kárára, bár szélesebb családi körben néha más is hátrányát látta ennek. Az ilyen alkalmakkor Narcissa, az egyik unokatestvérünk is csatlakozott hozzánk. Persze, nővére Bellatrix, aki mindenben osztotta a család kifordult nézeteit, folyton keresztbe tett nekünk, nem felejtve el beárulni minket. Általában mindig én vittem el a balhét, vállalva érte a büntetést is, ami nem egyszerű verésből állt, mint ahogy a mugliknál szokás, mert az ilyen bántalmazást a drága szüleim közönségesnek tartották, hanem varázslattal fenyítettek, nem törődve sem a lelki, sem a testi következményekkel. Nem átallottak közben mindenfélének elmondani, ami fokozta az amúgyis fájdalmas hatást. Általában csendben tűrtem, ami persze még jobban felbőszítette őket, és még többet kaptam. Az ilyen alkalmak után Cissy és az öcsém állandóan kérdezgettek, hogy mi volt, de én soha nem mondtam semmit. Mélyen eltemettem magamban, mert senki sajnálatára nem volt szükségem, segíteni meg úgy sem tudtak volna, hisz ők is gyerekek voltak.
Hamar megtanultam utálni magam. Nem volt nehéz. Ennek a betetőzése, vagy az i-re a pont, egy kellemes nyári éjszakán került fel, az egyik, egyben utolsó gloucestershire-i családi birtokon töltött nyaralás alkalmával 1967-ben. De persze ezért is csak magamat okolhatom, illetve egy megkeseredett, beteglelkű hétéves okolható érte, ami ebben az esetben egy és ugyanaz. Szabadulni akartam, s minden olyat megtenni, ami tiltott, vagy a szüleim számára nem megfelelő. Azon az éjszakán is így tettem, s az egész esett mélyen a belsőmbe ivódott.
Nem ez volt az első este azon a nyáron, mikor titokban kilopóztunk a birtok varázslattal védett határain kívülre, a közelben lévő erdőbe, hogy a felnőttek és Bella kuzinom megjegyzései nélkül nyugodtan játszhassunk. Így visszagondolva egy szépséghibája volt a dolognak, de valahogy akkor nem foglalkoztatott ez a tény, utólag meg ugyebár hiába okos az ember.
A dolog veleje az, hogy aznap telihold éjszakája volt, ami mind tudjuk, mit jelent. A vérfarkasok éjszakája. Ez a tény persze engem és az öcsémet nem riasztotta meg. Egyedül Narcissa volt az, aki némiképp hangot adott ódzkodásának.
- Sirius, ugye tudod, hogy veszélyes lehet bemennünk - jegyezte meg akkor, ahogy vissza tudok emlékezni, enyhe remegéssel a hangjában. - Vérfarkasok lehetnek itt.
- Félsz? - kérdeztem rá gúnyos felhanggal.
- Nem, de...
- Szóval gyáva vagy - hecceltem tovább.
- Szívd vissza! - lobbant fel dühe.
- Gyáva! Gyáva! Gyáva! - ugráltam körül, idétlenül heherészve hozzá.
- Mondom, hogy nem vagyok! - Azzal becsörtettet az erdőbe.
Nevetve kacsintottunk össze Regulusszal, majd követtük az erdő mélyére. Mikor utolértük még mindig puffogot, de persze hamar lehiggadt, s ugyanolyan hévvel vetette bele magát a játékba, mint eddig mindig. Jó ideig önfeledten kergetőztünk a fák közt, míg egyszer csak megtorpantam, amivel nem voltam egyedül. Egy vérfarkas közeledett felénk óvatosan, zajtalanul, zsákmányát gondosan becserkészve. Ezüstbarna színű hatalmas bestia volt, sárga szemei minket pásztáztak.
Vártunk, s figyeltük, hogy mikor mozdul meg, de csak állt és áthatóan minket nézett. Patthelyzet volt, amiből nem kerülhettünk ki győztesen. Az idő tört része alatt határoztam.
- Elterelem a figyelmét, ti pedig fussatok - súgtam.
- Nem! - vágta rá Regulus kissé hangosabban, mint kellett volna, amire a vérfarkas nem reagált túl jól.
Fogai kivillantak, miközben közelebb lépett, a hátán felborzolódott a szőr, ami mutatta, hogy bármelyik pillanatban ránk vetheti magát, így egy percet sem várhattam tovább. Felkaptam egy követ a földről, és felé dobtam, miközben elkezdtem szaladni a lehető legmesszebb tőlük. A bestia rögtön felfigyelt rá, s utánam vetette magát. Mielőtt eltűntem volna a fák közt, még a szemem sarkából láttam, hogy öcsém és kuzinom, még mindig egyhelyben állnak, így rájuk ordítottam.
- Mire vártok? Rohanjatok kifelé innen!
- Nem hagyunk itt! Sirius, ne csináld!
- Bolond! Cissy, rángasd ki innen! - förmedtem rájuk, majd elnyeltek a fák.
Az állat megállíthatatlanul jött utánam. Én meg csak futottam, de a lelkem mélyén már tudtam, hogy nem tarthat a végtelenségig. Gondolatban mégis nevettem, lehet, hogy a félelem tette, már nem igazán tudom. Szerettem fogócskázni, de leginkább akkor, ha én voltam a vadász, a vad szerepét meghagytam másnak. Bella kuzin például kitűnő volt erre. Ilyen gondolatok közepette szedtem a lábamat, és azon morfondíroztam rohanás közben, hogy hogyan kerülhetnék ki ebből a helyzetből, de válasz sehonnan sem jött.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem hallom a vérfarkas fújtatását mögöttem, így megálltam, hogy kicsit kifújjam magam, de bár ne tettem volna, vagy ez nézőpont kérdése, lehet, hogy így volt a jobb, már magam sem tudom. Mindenesetre ez lett a vesztem, nem voltam elég óvatos, ezért későn vettem észre, hogy a méretes dög felém ugrik egy termetes fa mögül. Mire észbe kaptam, már csak arra futotta, hogy egy jó nagyot ugorjak hátra, de nem igazán segített.
Hatalmas fájdalom hasított a lábamba, mikor az éles fogak elroppantották a csontot. A földre zuhantam, s tehetetlenül vártam a végzetemet. Persze a következő harapás sem váratott magára, amit az oldalamba kaptam. S míg az előzőt csendben konstatáltam, erre már egy ordítás volt a válasz, ami inkább sikerült sikolynak, de nem volt vége. Újabb karmolások és harapások, de balszerencsémre még mindig ébren voltam, s mikor már a nyakam következett volna, egy élénkzöld villanás abbahagyatta vele gyilkos ténykedését. A bestia oldalra dőlve esett le rólam, de akkor már mindegy volt. Minden mindegy volt. Mert hiába menekültem meg én már semmi sem voltam többé. Tudtam, hogy mi következik, és nem is tévedtem.
A nagyapám volt a megmentőm, aki talán még a szüleimnél is szélsőségesebb nézeteket vallott a vérről. Egyszerűen csak odacsörtetett, s a hátára dobott, mint egy rongybabát, nem törődve a sebeimmel. De nem ez volt a legfájóbb, amit tett. Miközben cipelt folyamatosan bántó szavakat suttogott a fülembe.
- Már számtalanszor megmutattad, hogy semmit sem érsz, fiú! De ez a legékesebb bizonyíték. Most végleg betelt a pohár.
Azt hiszem, ebben a pillanatban szűntem meg Blacknek lenni, s azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, de persze megint tévedtem. Mikor a szüleim meglátták a karmolás és harapás nyomokat, a szokásos szidalmaikat vágták hozzám, apám kikapott nagyapám kezéből, majd bevitt egy szobába, és ledobott a földre. Pár pillanat múlva jöttek az átkok és a bántó szavak tömkelege. De azokra nem emlékszem, mert akkora már csak félig voltam magamnál, de még mindig nem ért el a jótékony sötétség. Végül megunta és újra cipeltek, fogalmam sem volt hová. Menetközben hallottam két vékonyka tiltakozó hangot, melyek megállították apám döngő lépteit, de nem találtak meghallgatásra, így rendületlenül lépkedett tovább. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mígnem bedobott egy sötét helyre, majd szó nélkül rám zárta az ajtót, s távozott. Jó darabig nem történt semmi, majd beszélgetés nesze hallatszott, ami csak nagyon halványan jutott el kábult agyamig. Aztán mozogni kezdett alattam a padló, de azt már nem tudtam felfogni, miért, mert elragadott a jótékony sötét, ahol minden árny jóbarát.
R/S
Körülbelül egy hét múlva ébredtem fel egy patyolat fehér szobában, amiről először én kis naiv azt hittem, hogy a mennyország, de hamar kiábrándítottak, mikor közölték, hogy egy árvaház gyengélkedője. Ez meglepett. Életben hagytak volna? De miért? Miért vállalták volna azt a szégyent, ami ezzel jár? Ezzel akartak büntetni? Szerintem, ez volt a helyes válasz. Elvetettek, mint egy koszos, lyukacsos rongyot, amikor már nem kell. Megölhettek volna, de nem tették, mert köti őket egy aranyvérűek között kötött ostoba szabály, miszerint egyetlen utód sem ölhető meg. Ha valaki nem kívánatos, akkor valamilyen ürüggyel elküldik, vállalva ezzel akár a szégyent is, ha kiderült az oka, de az igazság általában mindig homályban maradt. Persze, nem minden tisztavérű család követte ezt a példát, de az én szüleim igen, sőt görcsösen ragaszkodtak hozzá. De hát, ez van, ezt kell szeretni. Inkább elástak, minthogy szeressenek.
Az első kábult meglepetést felváltotta a közöny, de ez sem tartott sokáig, mert hamarosan megérkezett az intézmény igazgatója, és a kezembe nyomta a szüleim levelét, szánakozva megszorította a kezem, majd szó nélkül távozott. Azt a levelet rongyosra olvastam, és még máig őrzöm, mint haszontalanságom bizonyítékát. Szívem kohóként izzó támfalai meginogtam, majd úgy dőltek le, mint egy gyenge kártyavár. Az addigi közömbösségem bánatba fordult, mert a levél hatására valami végleg elpattant bennem, ami eddig még buta remény képében tartotta magát. De már vége volt, eldobtak, és búcsúzóul kifacsartak, mint egy szikkadt citromot. Fájt és égetett. Nem tudtam, hogyan szabadulhatnék, csak azt tudtam, hogy mindennél jobban akarom. A tehetetlen düh, és a lelkemet belülről marcangoló bánat könnyein át csak ürességet láttam. Nem volt semmi.
Jó ideig feküdtem így zokogva, mígnem egy simogató kezet éreztem az arcomon, és biztató, kellemes suttogás hatolt el a fülemig, mely valamelyest megnyugtatta kavargó lelkemet. Végül egy üvegcse nyomódott az ajkamnak, és édes ízt éreztem a számban, majd ismét elrabolt a jótékony álom egy gyönyörű, dúdoló hang kíséretében.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy vékonyka hangocskára lettem figyelmes, mely közvetlenül az ágyam mellől szólalt meg.
- Alice nővér, mikor fog felébredni? - adott hangot nem tetszésének egy durcás kislányhang.
- Hagyd békén, Emily! Eléggé beteg szegény - fedte meg egy bársonyos női hang, mely valakire nagyon emlékeztetett, de fogalmam sem volt róla, hogy hol hallottam.
- De ez így unalmas! Így nem tudok játszani vele!
Játszani? Velem? Valaki önként játszani akar velem?
Erre már kinyitottam a szemem, de a dolog túl hirtelenre sikerült, így hamar vissza is csuktam egy szisszenés kíséretében.
- Emily! Csak elérted, hogy felébredjen, pedig még pihennie kellene - jött az ismerős hang, s akkor beugrott.
Ő nyugtatott és énekelt nekem, mikor először felébredtem. Hallottam, hogy léptei távolodnak, miközben az orra alatt motyogott valamit.
Szép óvatosan újra kinyitottam a szememet, hogy szemügyre vegyem a környezetemet. Majdnem ugrottam egyet, mikor egy mogyoróbarna szempárt pillantottam meg, ami közvetlen közelről bámult, s egy körülbelül velem egykorú kislányhoz tartozott.
- Most már nem fogsz visszaaludni? - tudakolta az Emily nevű lányka.
- Azt hiszem, egy ideig nem. De téged ez miért érdekel? Törődj a magad dolgával - utasítottam el a közeledését ridegen, s fordultam el tőle, pedig belül minden sejtem ujjongott, mert azok a szemek nem megvetően, hanem barátságos melegséggel néztek rám.
Már bántam, hogy így ráförmedtem, s vártam, hogy papucscsattogás közepette otthagy, de nem ez történt, hanem újra megszólalt.
- Az a vérfarkas, úgy látszik, a szívedet is elvitte - jegyezte meg nagy komolyan.
Hirtelen fordultam vissza.
- Te... Ho... Honnan...? - dadogtam.
- Nem volt nehéz kitalálni. Mostanában betegeskedem. - Az előbb még vidám arcocska teljesen elkomorult. - Láttam, mikor behoztak. Épp lázas voltam, és nem tudtam aludni.
- Mi a bajod?
- A doktorok se tudják, csak néha elővesz - vonta meg a vállát, mintha tényleg semmiség lenne, pedig ahogy jobban szemügyre vettem, megláttam a sötét karikákat a szeme alatt, amelyek nem igazán jelentettek jót.
- Nem kellene neked is pihenned?
- Nem - rázta a fejét, s a haja csak úgy szállt. - Te betegebb vagy, mint én.
Igazából nem éreztem magam annak, csak eldobottnak, elkeseredettnek.
- Csak fáradt egy kicsit, de te sápadt vagy és reszketsz - vettem észre a néha végigfutó remegést a vékony testen.
- Nem ke... - De nem tudta befejezni, mert hirtelen elvesztette az eszméletét.
Az egyik gyógyító rögtön ott termett, s az ágyába vitte, így ismét egyedül maradtam. Szemügyre vettem a szobát, ami egy hatalmas kórterem volt, végtelen fehér falaival és temérdek ágyával. Semmi különös nem volt benne, ezért hamar abbahagytam a nézelődést. Az ágy melletti éjjeliszekrényre siklott a tekintetem. Megláttam rajta egy összehajtogatott pergament, s hirtelen minden újra rám zúdult. Szüleim szitkozódó, utálatos szavai, az átkok és a fájdalom, az öcsém és Narcissa hiánya. Mindez egyszerre szaggatott belülről, s a legrosszabb az volt, hogy nem tehettem ellene semmit. Elvették őket tőlem, elvették az életemet.
Fejemre húztam a takarót, és összegömbölyödtem a térdeimet átölelve. Reszketni kezdtem, de nem a hidegtől. Mindenem fájt, nem akartam létezni, csak egyszerűen eltűnni, és nem terhelni tovább senkit, de nem lehetett, mert az élet mást akart.
Néhány órát feküdhettem ott kába ébrenlétben, mikor hallottam, hogy valamit letettek az ágy melletti szekrényre, majd valaki lehúzta a fejemről a paplant, s leült mellém az ágy szélére.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Alice nővér. Nem feleltem, ezért folytatta. - Jó lenne, ha innál és ennél valamit - vette a kezébe a tálcát az éjjeliszekrényről.
- Nem vagyok éhes - közöltem, s az elutasítás ekkor sem hiányzott a hangomból, s nem is igazán bírtam volna enni, ezért kérdeztem mást. - Mi baja Emilynek?
- Azt pontosan senki sem tudja.
- De hát, hogy-hogy? A felnőttek mindenhez értenek, nem?
- Sajnos nem, Sirius. Bárcsak értenénk. Vegyünk például engem. Varázslócsaládba születtem, mégsem tudok elbűvölni egy gyufaszálat sem.
- Ön egy kvibli?
- Pontosan.
- De hát, akkor hogy lehet gyógyító?
- Csak segédgyógyító. Kizárólag azért választhattam ezt a hivatást, mert a családom kijárta nekem.
- Aranyvérűek?
- Igen.
- De hát?
- Nincs semmi, de hát. A Prewett család nem Black, akik képesek voltak eldobni egy ilyen csodálatos kisfiút, mint te, és sorsára hagyni, mikor a legnagyobb szüksége lenne az oltalmazó kezekre. - A szóáradat végén dühösen ökölbe szorította a kezét.
- Nem akartam - suttogtam.
- Nem a te hibád - fogta finom kezeibe az arcomat, s szorosan nézett a szemembe, miközben ezt a mondatot ismételgette. Folyamatosan azt válaszoltam rá, hogy tudom, de folytatta. A végén mát torkom szakadtából ordítottam ezt az egy szót, s kitört belőlem a mélyről jövő, mindent elsöprő zokogás.
R/S
Még körülbelül két hétig lábadoztam, mire minden sebem begyógyult, s a gyógyítók egészségesnek nyilvánítottam, már ami a testet illeti, mert lelkemben nem sok minden változott, csupán csak annyi, hogy Emily és Alice társaságában kezdtem kissé jobban érezni magam. De a közelükben kialakult nyugalmam nem tarthatott sokáig, mert nem maradhattam egy ágyban fekve a végtelenségig, így eljött a nap, mikor ki kellett dugni az orromat, s meg kellett ismerkednem a többi itt lakóval.
Persze, mint minden az életemben, ez sem ment simán. Mind tudtak arról, hogy mi vagyok, így eleve ellenszenvvel közeledtek felém. Gúnyolódtak, grimaszoltak. Így a suta próbálkozásaim a barátkozásra hamar elhaltak. Így maradt Emily, akit szintén nem kedveltek túlságosan. Gyenge, beteges nyámnyilának tartották. S mint tudjuk, az erőseknek tűnők hajlamosak bántani a gyengébbeket, hogy ezzel is elrejtsék a saját bizonytalanságukat, de mi lehetőség szerint próbáltunk nem foglalkozni velük, s a saját kis boldog szigetünkön élni, ahol nincs baj és bántás.
Nem is volt ezzel semmi gond, mindaddig, míg el nem jött az a bizonyos éjszaka minden hónapban. Minden átváltozás pokolian fájt, mintha minden alkalommal élve nyúztak volna meg, s utána raktak volna össze, s persze sokszor utána is rosszul voltam napokig. Emily és Alice szerencsére mindig ott voltak mellettem, s reménykedtem benne, hogy így is lesz örökre, de az élet ismét közbe szólt.
Két év adatott meg, aztán a sors elvette egyiküket tőlem. Emily kilenc évesen pontosan a megismerkedésünk napján halt meg. Nem bírta tovább a harcot a betegséggel, melyet azután sem tudtak megfejteni. Azóta is bánom, hogy nem tudtam teljesíteni az utolsó kívánságát, bár néha azt gondolom, jobb, hogy nem látott úgy. Ennek ellenére soha nem felejtem el a szinte már könyörgő arcát, s az utolsó beszélgetéseink egyikét, amely a kedvenc tölgyfánk alatt esett meg az árvaház udvarán.
- Sirius, kérhetek tőled valami? - Az arca a szokásosnál is sápadtabb volt, s a rajta megjelenő komoly kifejezés soha nem jelentett jót.
- Bármit.
- Szeretnék veled lenni, mikor legközelebb átváltozol.
- Tudod, hogy azt nem lehet. Majd talán, ha nagyobbak leszünk.
- Én nem fogom azt megérni.
- Mi?
- A gyógyítók szerint már csak egy hónapom van.
Teljesen ledermedtem. Nem lehet igaz, amit mondott. Nem.
- Biztos? - A hangom remegett.
- Igen.
- Ha megengedik, hogy ott legyél, mikor... - makogtam, de félbeszakított.
- Már megengedték, csak téged kellett megkérdezzelek.
Hirtelen átölelt, és én úgy szorítottam magamhoz, mint aki soha nem akarja elengedni. Talán így is volt.
Csupán egy hét volt holdtöltéig, de azt sem bírta ki. Két nappal előbb elment, kitépve egy darabot belőlem. A sors újra elvett valakit, akit szerettem, s ez rosszabb volt, mint eddig bármi. Soha nem felejtem el az utolsó szavait, mely Poe mű idézete volt, amit még Alice mondott nekünk.
- Sirius, jegyezd meg, amit mondok, jó? Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek. Én mindig ott leszek veled azokon az éjszakákon. Kísérlek, mint egy árny, jó?Mi örökre bará... - A végét örökre elvágta a halál vasmarka, mely mindig a legrosszabbkor tud lecsapni. Órákig zokogtam a kezét szorongatva, de már soha többé nem mosolyogtak rám, azok a barátságos mogyoróbarna szemek.
Tovább a második fejezethez>>
1960-ban láttam meg a napvilágot egy esős, hűvös nyári napon - megjegyzem, az égiek már akkor érezték, hogy nem vagyok erre a világra való - a Black-család Grimmauld téri otthonában. Kezdettől fogva nem voltam egy egyszerű eset, lévén, hogy az anyám jól megküzdött velem, mire méltóztattam kidugni az orromat erre a kék sárgolyóra, amit Földnek neveznek.
A szüleim a Sirius nevet adták nekem, melyet a Nagy Kutya csillakép legfényesebb csillaga után kaptam, ami a famíliám mérhetetlen önteltségét nagyon jól megmutatja. Bár az ilyesfajta névválasztás jellemző volt az aranyvérű családokra a varázslók között. Mindig valami kirívót, valami különlegeset akartak, amivel kiemelkedhettek a félvérek és a mugliszületésűek közül, de egy szemmel sem voltak ettől különbek. Az őseim meg különösen nem. Anyám már az anyatejjel belém csepegtette az aranyvér-mániát, így nem csoda, hogy szinte ez volt az első szó, amit ki tudtam mondani. Bár meg kell hagyni, már korán megmutatkozott, hogy nem vagyok egy szófogadó, a szüleit mindenben követő gyerek. Ahol lehetett, borsot törtem az orruk alá, s ebben társam is akadt, még hozzá elég hamar. Regulus ugyanis alig több, mint egy évvel utánam született. Valamiért ő lett a szüleink kedvence, de ez a viszonyunkat nem különösképpen zavarta.
- Na, jó, azért néha rosszul esett - vallom be egy újabb kétkedő pillantás alatt.
R/S
De, hogy visszakanyarodjak a témához. Elég sok csínyt követtünk el együtt, legtöbbször a szüleink kárára, bár szélesebb családi körben néha más is hátrányát látta ennek. Az ilyen alkalmakkor Narcissa, az egyik unokatestvérünk is csatlakozott hozzánk. Persze, nővére Bellatrix, aki mindenben osztotta a család kifordult nézeteit, folyton keresztbe tett nekünk, nem felejtve el beárulni minket. Általában mindig én vittem el a balhét, vállalva érte a büntetést is, ami nem egyszerű verésből állt, mint ahogy a mugliknál szokás, mert az ilyen bántalmazást a drága szüleim közönségesnek tartották, hanem varázslattal fenyítettek, nem törődve sem a lelki, sem a testi következményekkel. Nem átallottak közben mindenfélének elmondani, ami fokozta az amúgyis fájdalmas hatást. Általában csendben tűrtem, ami persze még jobban felbőszítette őket, és még többet kaptam. Az ilyen alkalmak után Cissy és az öcsém állandóan kérdezgettek, hogy mi volt, de én soha nem mondtam semmit. Mélyen eltemettem magamban, mert senki sajnálatára nem volt szükségem, segíteni meg úgy sem tudtak volna, hisz ők is gyerekek voltak.
Hamar megtanultam utálni magam. Nem volt nehéz. Ennek a betetőzése, vagy az i-re a pont, egy kellemes nyári éjszakán került fel, az egyik, egyben utolsó gloucestershire-i családi birtokon töltött nyaralás alkalmával 1967-ben. De persze ezért is csak magamat okolhatom, illetve egy megkeseredett, beteglelkű hétéves okolható érte, ami ebben az esetben egy és ugyanaz. Szabadulni akartam, s minden olyat megtenni, ami tiltott, vagy a szüleim számára nem megfelelő. Azon az éjszakán is így tettem, s az egész esett mélyen a belsőmbe ivódott.
Nem ez volt az első este azon a nyáron, mikor titokban kilopóztunk a birtok varázslattal védett határain kívülre, a közelben lévő erdőbe, hogy a felnőttek és Bella kuzinom megjegyzései nélkül nyugodtan játszhassunk. Így visszagondolva egy szépséghibája volt a dolognak, de valahogy akkor nem foglalkoztatott ez a tény, utólag meg ugyebár hiába okos az ember.
A dolog veleje az, hogy aznap telihold éjszakája volt, ami mind tudjuk, mit jelent. A vérfarkasok éjszakája. Ez a tény persze engem és az öcsémet nem riasztotta meg. Egyedül Narcissa volt az, aki némiképp hangot adott ódzkodásának.
- Sirius, ugye tudod, hogy veszélyes lehet bemennünk - jegyezte meg akkor, ahogy vissza tudok emlékezni, enyhe remegéssel a hangjában. - Vérfarkasok lehetnek itt.
- Félsz? - kérdeztem rá gúnyos felhanggal.
- Nem, de...
- Szóval gyáva vagy - hecceltem tovább.
- Szívd vissza! - lobbant fel dühe.
- Gyáva! Gyáva! Gyáva! - ugráltam körül, idétlenül heherészve hozzá.
- Mondom, hogy nem vagyok! - Azzal becsörtettet az erdőbe.
Nevetve kacsintottunk össze Regulusszal, majd követtük az erdő mélyére. Mikor utolértük még mindig puffogot, de persze hamar lehiggadt, s ugyanolyan hévvel vetette bele magát a játékba, mint eddig mindig. Jó ideig önfeledten kergetőztünk a fák közt, míg egyszer csak megtorpantam, amivel nem voltam egyedül. Egy vérfarkas közeledett felénk óvatosan, zajtalanul, zsákmányát gondosan becserkészve. Ezüstbarna színű hatalmas bestia volt, sárga szemei minket pásztáztak.
Vártunk, s figyeltük, hogy mikor mozdul meg, de csak állt és áthatóan minket nézett. Patthelyzet volt, amiből nem kerülhettünk ki győztesen. Az idő tört része alatt határoztam.
- Elterelem a figyelmét, ti pedig fussatok - súgtam.
- Nem! - vágta rá Regulus kissé hangosabban, mint kellett volna, amire a vérfarkas nem reagált túl jól.
Fogai kivillantak, miközben közelebb lépett, a hátán felborzolódott a szőr, ami mutatta, hogy bármelyik pillanatban ránk vetheti magát, így egy percet sem várhattam tovább. Felkaptam egy követ a földről, és felé dobtam, miközben elkezdtem szaladni a lehető legmesszebb tőlük. A bestia rögtön felfigyelt rá, s utánam vetette magát. Mielőtt eltűntem volna a fák közt, még a szemem sarkából láttam, hogy öcsém és kuzinom, még mindig egyhelyben állnak, így rájuk ordítottam.
- Mire vártok? Rohanjatok kifelé innen!
- Nem hagyunk itt! Sirius, ne csináld!
- Bolond! Cissy, rángasd ki innen! - förmedtem rájuk, majd elnyeltek a fák.
Az állat megállíthatatlanul jött utánam. Én meg csak futottam, de a lelkem mélyén már tudtam, hogy nem tarthat a végtelenségig. Gondolatban mégis nevettem, lehet, hogy a félelem tette, már nem igazán tudom. Szerettem fogócskázni, de leginkább akkor, ha én voltam a vadász, a vad szerepét meghagytam másnak. Bella kuzin például kitűnő volt erre. Ilyen gondolatok közepette szedtem a lábamat, és azon morfondíroztam rohanás közben, hogy hogyan kerülhetnék ki ebből a helyzetből, de válasz sehonnan sem jött.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem hallom a vérfarkas fújtatását mögöttem, így megálltam, hogy kicsit kifújjam magam, de bár ne tettem volna, vagy ez nézőpont kérdése, lehet, hogy így volt a jobb, már magam sem tudom. Mindenesetre ez lett a vesztem, nem voltam elég óvatos, ezért későn vettem észre, hogy a méretes dög felém ugrik egy termetes fa mögül. Mire észbe kaptam, már csak arra futotta, hogy egy jó nagyot ugorjak hátra, de nem igazán segített.
Hatalmas fájdalom hasított a lábamba, mikor az éles fogak elroppantották a csontot. A földre zuhantam, s tehetetlenül vártam a végzetemet. Persze a következő harapás sem váratott magára, amit az oldalamba kaptam. S míg az előzőt csendben konstatáltam, erre már egy ordítás volt a válasz, ami inkább sikerült sikolynak, de nem volt vége. Újabb karmolások és harapások, de balszerencsémre még mindig ébren voltam, s mikor már a nyakam következett volna, egy élénkzöld villanás abbahagyatta vele gyilkos ténykedését. A bestia oldalra dőlve esett le rólam, de akkor már mindegy volt. Minden mindegy volt. Mert hiába menekültem meg én már semmi sem voltam többé. Tudtam, hogy mi következik, és nem is tévedtem.
A nagyapám volt a megmentőm, aki talán még a szüleimnél is szélsőségesebb nézeteket vallott a vérről. Egyszerűen csak odacsörtetett, s a hátára dobott, mint egy rongybabát, nem törődve a sebeimmel. De nem ez volt a legfájóbb, amit tett. Miközben cipelt folyamatosan bántó szavakat suttogott a fülembe.
- Már számtalanszor megmutattad, hogy semmit sem érsz, fiú! De ez a legékesebb bizonyíték. Most végleg betelt a pohár.
Azt hiszem, ebben a pillanatban szűntem meg Blacknek lenni, s azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, de persze megint tévedtem. Mikor a szüleim meglátták a karmolás és harapás nyomokat, a szokásos szidalmaikat vágták hozzám, apám kikapott nagyapám kezéből, majd bevitt egy szobába, és ledobott a földre. Pár pillanat múlva jöttek az átkok és a bántó szavak tömkelege. De azokra nem emlékszem, mert akkora már csak félig voltam magamnál, de még mindig nem ért el a jótékony sötétség. Végül megunta és újra cipeltek, fogalmam sem volt hová. Menetközben hallottam két vékonyka tiltakozó hangot, melyek megállították apám döngő lépteit, de nem találtak meghallgatásra, így rendületlenül lépkedett tovább. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mígnem bedobott egy sötét helyre, majd szó nélkül rám zárta az ajtót, s távozott. Jó darabig nem történt semmi, majd beszélgetés nesze hallatszott, ami csak nagyon halványan jutott el kábult agyamig. Aztán mozogni kezdett alattam a padló, de azt már nem tudtam felfogni, miért, mert elragadott a jótékony sötét, ahol minden árny jóbarát.
R/S
Körülbelül egy hét múlva ébredtem fel egy patyolat fehér szobában, amiről először én kis naiv azt hittem, hogy a mennyország, de hamar kiábrándítottak, mikor közölték, hogy egy árvaház gyengélkedője. Ez meglepett. Életben hagytak volna? De miért? Miért vállalták volna azt a szégyent, ami ezzel jár? Ezzel akartak büntetni? Szerintem, ez volt a helyes válasz. Elvetettek, mint egy koszos, lyukacsos rongyot, amikor már nem kell. Megölhettek volna, de nem tették, mert köti őket egy aranyvérűek között kötött ostoba szabály, miszerint egyetlen utód sem ölhető meg. Ha valaki nem kívánatos, akkor valamilyen ürüggyel elküldik, vállalva ezzel akár a szégyent is, ha kiderült az oka, de az igazság általában mindig homályban maradt. Persze, nem minden tisztavérű család követte ezt a példát, de az én szüleim igen, sőt görcsösen ragaszkodtak hozzá. De hát, ez van, ezt kell szeretni. Inkább elástak, minthogy szeressenek.
Az első kábult meglepetést felváltotta a közöny, de ez sem tartott sokáig, mert hamarosan megérkezett az intézmény igazgatója, és a kezembe nyomta a szüleim levelét, szánakozva megszorította a kezem, majd szó nélkül távozott. Azt a levelet rongyosra olvastam, és még máig őrzöm, mint haszontalanságom bizonyítékát. Szívem kohóként izzó támfalai meginogtam, majd úgy dőltek le, mint egy gyenge kártyavár. Az addigi közömbösségem bánatba fordult, mert a levél hatására valami végleg elpattant bennem, ami eddig még buta remény képében tartotta magát. De már vége volt, eldobtak, és búcsúzóul kifacsartak, mint egy szikkadt citromot. Fájt és égetett. Nem tudtam, hogyan szabadulhatnék, csak azt tudtam, hogy mindennél jobban akarom. A tehetetlen düh, és a lelkemet belülről marcangoló bánat könnyein át csak ürességet láttam. Nem volt semmi.
Jó ideig feküdtem így zokogva, mígnem egy simogató kezet éreztem az arcomon, és biztató, kellemes suttogás hatolt el a fülemig, mely valamelyest megnyugtatta kavargó lelkemet. Végül egy üvegcse nyomódott az ajkamnak, és édes ízt éreztem a számban, majd ismét elrabolt a jótékony álom egy gyönyörű, dúdoló hang kíséretében.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy vékonyka hangocskára lettem figyelmes, mely közvetlenül az ágyam mellől szólalt meg.
- Alice nővér, mikor fog felébredni? - adott hangot nem tetszésének egy durcás kislányhang.
- Hagyd békén, Emily! Eléggé beteg szegény - fedte meg egy bársonyos női hang, mely valakire nagyon emlékeztetett, de fogalmam sem volt róla, hogy hol hallottam.
- De ez így unalmas! Így nem tudok játszani vele!
Játszani? Velem? Valaki önként játszani akar velem?
Erre már kinyitottam a szemem, de a dolog túl hirtelenre sikerült, így hamar vissza is csuktam egy szisszenés kíséretében.
- Emily! Csak elérted, hogy felébredjen, pedig még pihennie kellene - jött az ismerős hang, s akkor beugrott.
Ő nyugtatott és énekelt nekem, mikor először felébredtem. Hallottam, hogy léptei távolodnak, miközben az orra alatt motyogott valamit.
Szép óvatosan újra kinyitottam a szememet, hogy szemügyre vegyem a környezetemet. Majdnem ugrottam egyet, mikor egy mogyoróbarna szempárt pillantottam meg, ami közvetlen közelről bámult, s egy körülbelül velem egykorú kislányhoz tartozott.
- Most már nem fogsz visszaaludni? - tudakolta az Emily nevű lányka.
- Azt hiszem, egy ideig nem. De téged ez miért érdekel? Törődj a magad dolgával - utasítottam el a közeledését ridegen, s fordultam el tőle, pedig belül minden sejtem ujjongott, mert azok a szemek nem megvetően, hanem barátságos melegséggel néztek rám.
Már bántam, hogy így ráförmedtem, s vártam, hogy papucscsattogás közepette otthagy, de nem ez történt, hanem újra megszólalt.
- Az a vérfarkas, úgy látszik, a szívedet is elvitte - jegyezte meg nagy komolyan.
Hirtelen fordultam vissza.
- Te... Ho... Honnan...? - dadogtam.
- Nem volt nehéz kitalálni. Mostanában betegeskedem. - Az előbb még vidám arcocska teljesen elkomorult. - Láttam, mikor behoztak. Épp lázas voltam, és nem tudtam aludni.
- Mi a bajod?
- A doktorok se tudják, csak néha elővesz - vonta meg a vállát, mintha tényleg semmiség lenne, pedig ahogy jobban szemügyre vettem, megláttam a sötét karikákat a szeme alatt, amelyek nem igazán jelentettek jót.
- Nem kellene neked is pihenned?
- Nem - rázta a fejét, s a haja csak úgy szállt. - Te betegebb vagy, mint én.
Igazából nem éreztem magam annak, csak eldobottnak, elkeseredettnek.
- Csak fáradt egy kicsit, de te sápadt vagy és reszketsz - vettem észre a néha végigfutó remegést a vékony testen.
- Nem ke... - De nem tudta befejezni, mert hirtelen elvesztette az eszméletét.
Az egyik gyógyító rögtön ott termett, s az ágyába vitte, így ismét egyedül maradtam. Szemügyre vettem a szobát, ami egy hatalmas kórterem volt, végtelen fehér falaival és temérdek ágyával. Semmi különös nem volt benne, ezért hamar abbahagytam a nézelődést. Az ágy melletti éjjeliszekrényre siklott a tekintetem. Megláttam rajta egy összehajtogatott pergament, s hirtelen minden újra rám zúdult. Szüleim szitkozódó, utálatos szavai, az átkok és a fájdalom, az öcsém és Narcissa hiánya. Mindez egyszerre szaggatott belülről, s a legrosszabb az volt, hogy nem tehettem ellene semmit. Elvették őket tőlem, elvették az életemet.
Fejemre húztam a takarót, és összegömbölyödtem a térdeimet átölelve. Reszketni kezdtem, de nem a hidegtől. Mindenem fájt, nem akartam létezni, csak egyszerűen eltűnni, és nem terhelni tovább senkit, de nem lehetett, mert az élet mást akart.
Néhány órát feküdhettem ott kába ébrenlétben, mikor hallottam, hogy valamit letettek az ágy melletti szekrényre, majd valaki lehúzta a fejemről a paplant, s leült mellém az ágy szélére.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Alice nővér. Nem feleltem, ezért folytatta. - Jó lenne, ha innál és ennél valamit - vette a kezébe a tálcát az éjjeliszekrényről.
- Nem vagyok éhes - közöltem, s az elutasítás ekkor sem hiányzott a hangomból, s nem is igazán bírtam volna enni, ezért kérdeztem mást. - Mi baja Emilynek?
- Azt pontosan senki sem tudja.
- De hát, hogy-hogy? A felnőttek mindenhez értenek, nem?
- Sajnos nem, Sirius. Bárcsak értenénk. Vegyünk például engem. Varázslócsaládba születtem, mégsem tudok elbűvölni egy gyufaszálat sem.
- Ön egy kvibli?
- Pontosan.
- De hát, akkor hogy lehet gyógyító?
- Csak segédgyógyító. Kizárólag azért választhattam ezt a hivatást, mert a családom kijárta nekem.
- Aranyvérűek?
- Igen.
- De hát?
- Nincs semmi, de hát. A Prewett család nem Black, akik képesek voltak eldobni egy ilyen csodálatos kisfiút, mint te, és sorsára hagyni, mikor a legnagyobb szüksége lenne az oltalmazó kezekre. - A szóáradat végén dühösen ökölbe szorította a kezét.
- Nem akartam - suttogtam.
- Nem a te hibád - fogta finom kezeibe az arcomat, s szorosan nézett a szemembe, miközben ezt a mondatot ismételgette. Folyamatosan azt válaszoltam rá, hogy tudom, de folytatta. A végén mát torkom szakadtából ordítottam ezt az egy szót, s kitört belőlem a mélyről jövő, mindent elsöprő zokogás.
R/S
Még körülbelül két hétig lábadoztam, mire minden sebem begyógyult, s a gyógyítók egészségesnek nyilvánítottam, már ami a testet illeti, mert lelkemben nem sok minden változott, csupán csak annyi, hogy Emily és Alice társaságában kezdtem kissé jobban érezni magam. De a közelükben kialakult nyugalmam nem tarthatott sokáig, mert nem maradhattam egy ágyban fekve a végtelenségig, így eljött a nap, mikor ki kellett dugni az orromat, s meg kellett ismerkednem a többi itt lakóval.
Persze, mint minden az életemben, ez sem ment simán. Mind tudtak arról, hogy mi vagyok, így eleve ellenszenvvel közeledtek felém. Gúnyolódtak, grimaszoltak. Így a suta próbálkozásaim a barátkozásra hamar elhaltak. Így maradt Emily, akit szintén nem kedveltek túlságosan. Gyenge, beteges nyámnyilának tartották. S mint tudjuk, az erőseknek tűnők hajlamosak bántani a gyengébbeket, hogy ezzel is elrejtsék a saját bizonytalanságukat, de mi lehetőség szerint próbáltunk nem foglalkozni velük, s a saját kis boldog szigetünkön élni, ahol nincs baj és bántás.
Nem is volt ezzel semmi gond, mindaddig, míg el nem jött az a bizonyos éjszaka minden hónapban. Minden átváltozás pokolian fájt, mintha minden alkalommal élve nyúztak volna meg, s utána raktak volna össze, s persze sokszor utána is rosszul voltam napokig. Emily és Alice szerencsére mindig ott voltak mellettem, s reménykedtem benne, hogy így is lesz örökre, de az élet ismét közbe szólt.
Két év adatott meg, aztán a sors elvette egyiküket tőlem. Emily kilenc évesen pontosan a megismerkedésünk napján halt meg. Nem bírta tovább a harcot a betegséggel, melyet azután sem tudtak megfejteni. Azóta is bánom, hogy nem tudtam teljesíteni az utolsó kívánságát, bár néha azt gondolom, jobb, hogy nem látott úgy. Ennek ellenére soha nem felejtem el a szinte már könyörgő arcát, s az utolsó beszélgetéseink egyikét, amely a kedvenc tölgyfánk alatt esett meg az árvaház udvarán.
- Sirius, kérhetek tőled valami? - Az arca a szokásosnál is sápadtabb volt, s a rajta megjelenő komoly kifejezés soha nem jelentett jót.
- Bármit.
- Szeretnék veled lenni, mikor legközelebb átváltozol.
- Tudod, hogy azt nem lehet. Majd talán, ha nagyobbak leszünk.
- Én nem fogom azt megérni.
- Mi?
- A gyógyítók szerint már csak egy hónapom van.
Teljesen ledermedtem. Nem lehet igaz, amit mondott. Nem.
- Biztos? - A hangom remegett.
- Igen.
- Ha megengedik, hogy ott legyél, mikor... - makogtam, de félbeszakított.
- Már megengedték, csak téged kellett megkérdezzelek.
Hirtelen átölelt, és én úgy szorítottam magamhoz, mint aki soha nem akarja elengedni. Talán így is volt.
Csupán egy hét volt holdtöltéig, de azt sem bírta ki. Két nappal előbb elment, kitépve egy darabot belőlem. A sors újra elvett valakit, akit szerettem, s ez rosszabb volt, mint eddig bármi. Soha nem felejtem el az utolsó szavait, mely Poe mű idézete volt, amit még Alice mondott nekünk.
- Sirius, jegyezd meg, amit mondok, jó? Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek. Én mindig ott leszek veled azokon az éjszakákon. Kísérlek, mint egy árny, jó?Mi örökre bará... - A végét örökre elvágta a halál vasmarka, mely mindig a legrosszabbkor tud lecsapni. Órákig zokogtam a kezét szorongatva, de már soha többé nem mosolyogtak rám, azok a barátságos mogyoróbarna szemek.
Tovább a második fejezethez>>