Harry Potter - Kabuli Mese 1. fejezet

[lutienlovemagic]

Cím: Kabuli mese
Korhatár: 18+
Párosítás: Drarry
Műfaj/kategória: non-magic, angst, dráma, háborús, némi humor, kisregény
Figyelmeztetések: slash, erotikus tartalom, brutalitás, öldöklés, őrület, szereplő halála, enyhén OOC karakterek, vulgáris szavak használata
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
Megjegyzés.: Az egész történet visszaemlékezésszerű, ezért E/1-ben íródott. A cselekmény 2002 augusztusa és 2005 nyara között játszódik, nagyobb ugrásokkal.
Megjegyzés 2.: Először is szeretnék köszönetet mondani Solenának a bétázásért, bár most elmondása szerint alig volt benne javítani való. Idézem: "Látszik, hogy imádtad írni..." Ez S-től nagy szó, mert nem egy dicsérgetős fajta. Másodsorban szeretnék köszönetet mondani a mostani WS-es csapatomnak, ők tudják miért... Ja, még annyit: Mindenkinek jó olvasást!
Tartalom: Két önkéntes katona titkos és viharos kapcsolata az afgán félsivatagban.
Szereplők: Harry Potter, Draco Malfoy, Hermione Granger, Pansy Parkinson, Perselus Piton, Lucius Malfoy, stb.
Forrás:

Információk Afganisztánról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Afganiszt%C3%A1n

Információk Kabulról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kabul

Kabuli mese

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
/William Butler Yeats: Az ég köntöse, Szabó Lőrinc fordítása/

Harry

Ajánlott zene a fejezethez:

Michiru Ooshima: Way Home

Click to view

2001. szeptember 11. Talán életem legmeghatározóbb napja volt. Ugyanúgy kezdődött, mint akkoriban az összes többi közönséges nap, kivéve, hogy a szüleim épp nem voltak a városban, mert üzleti útra mentek. Emlékszem, hogy nagyon üres volt nélkülük a ház. Alig vártam, hogy újra hazajöjjenek, mert rossz volt reggelente egyedül kelni, s este lefeküdni. Jó, igaz, nem voltam már gyerek a huszonkét évemmel, de szerettem, ha a közelemben vannak. Hiányzott a körükben érzett biztonság, annak ellenére, hogy anyám aggódása néha az agyamra ment, de pont így volt jó. S noha ebből eredően voltak apró súrlódások, mégsem akartam még elköltözni, mert hát az ember szereti a megszokott dolgokat, amik megadják az élete értelmét. A Columbia Egyetem harmadéves joghallgatója voltam, így elodázhattam a saját lábamra állást, legalábbis eddig a napig.

A házunk a Central Park közelében volt, így minden reggel lementem a tóhoz a kedvenc helyemre. Azonban aznap későn ébredtem, ezért a szokásos reggeli sétám elmaradt. Magamra kapkodtam a ruháimat, s elindultam az egyetemre. Szerencsére a metró hamar eljuttatott az úti célomhoz.

Mikor beértem, Hermione már várt egy jó nagy adag kávéval és szendvicsekkel. Ron persze ott lebzselt mellette, kihagyva az óráit a mérnöki karon, s szokásához híven csapta neki a szelet. Nem érte fel ésszel, hogy hiába próbálkozik, mert a lány mindkettőnket csak barátnak tekintett.

Ronhoz hasonlóan én sem voltam túl szerencsés a kapcsolatok terén. Sem a lányokkal, sem a fiúkkal. Mert mindent ki kellett próbálnom, megízlelnem, megtapasztalnom. Így próbálkoztam mindkét nemmel, de mindegyik alkalommal nagyon megégettem magam. Nem igazán voltam tisztában a nemi identitásommal, így elég kaotikus volt minden. Sokszor az érzelmeim hadakoztak a józan eszemmel, így nem egyszer én gátoltam meg, hogy komolyra forduljanak a dolgok, mert megtetszett egy másik fiú, vagy éppen lány, s kiléptem az aktuális kapcsolatból. Nem tudtam, mit akarok, míg meg nem ismertem Chót. Egy kínai származású lány volt, gyönyörű, fekete szemekkel és hajjal. Minden tökéletesnek tűnt, teljesen beleestem, s akkor úgy éreztem, nem kell más, de csak kihasznált. Azóta nem nagyon próbálkozom, de nem is nagyon van senki, aki tetszene, így inkább a tanulásra koncentrálok, és várok. Talán egyszer megtalál az, akit nekem rendeltek.

Az aznapi első előadás Lupin professzorral volt, politológia. Két és fél óra politikatörténet. Maga az anyag nem túlzottan volt érdekes, de a tanár magyarázatai figyelemfelkeltőek és lényegre törőek voltak. Ron persze bealudt a felénél, hangosan horkolva. Lupin rosszallóan rázta meg a fejét, de Hermione sípcsontrúgása csodákra volt képes, így vörös hajú barátom az előadás hátralévő részét unottan könyökölve töltötte. Hát igen, ez az anyag messze állt a géptantól. Szerencsére túlélte.

Az előadás végeztével úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a könyvtárba, mert a délutáni óránkhoz még szükség volt néhány anyagra. De mikor kiléptünk, észrevettük, hogy mindenki felbolydult, mint a méhek a kaptárban. Fogalmunk sem volt, hogy mi történt, ezért megkérdeztük a közelben lévő Oliver Woodot, aki a lépcsőn ülve izgatottan pötyögött a laptopján, miközben valakivel telefonon beszélgetett. Elmondta, hogy az egyik haverja most hívta. A srác látta, amint utasszállítók csapódnak a World Trade Center ikertornyaiba. A laptopon a CNN adása ment, ami folyamatosan erről tudósított.




Teljesen ledöbbentünk. Megtámadtak minket? De hát ki és miért? Aztán hírek érkeztek a Pentagon elleni támadásról is. Nem tudtuk felfogni, mert azt hittük, ez nem velünk történik. Hihetetlen volt, mikor újra és újra megmutatták a képeket. Hosszú ideig csak ültünk a gép körül, és bámultuk a híreket némán. Bár nem mindenki volt ilyen csendes. Amikor megkaptuk a híreket arról, hogy mely gépek csapódtak be, kitört a fejetlenség. Néhányan kiabálni és jajveszékelni kezdtek. A hozzátartozóikat siratták, akik a pillanat törtrésze alatt égtek halálra. A borzalom csendje borult a folyosóra.

Hosszú ideig csak a hírbemondó hangja hallatszott, majd megcsörrent a mobilom. Édesanyám volt az. Felálltam, és arrébb mentem, hogy senkit se zavarjak, majd fogadtam a hívást. Kétségbeesetten szólt bele a kagylóba, s az összes szava belém égett, mert azok voltak az utolsók. Negyedórával később a United Airlines 93-as járata, amelyet, mint később kiderült, a Fehér Háznak akartak vezetni a terroristák, Pennsylvania államban egy Shanksville melletti mezőn lezuhant. Ez lett a szüleim örök nyughelye. Csak álltam ott, s nem tudtam mozdulni.

Arra eszméltem, hogy valaki vízzel locsolja az arcomat. A padlón feküdtem, valószínűleg elájulhattam. Nehézkesen felültem, s elmondtam barátaimnak, hogy mi történt. A végén az egész zokogásba fulladt. Azt akartam, hogy ez a rémálom ne velem történjen. Azt kívántam, hogy ez csak egy forgatókönyvíró legújabb szerzeménye legyen, egy film, ami kasszasiker lesz. De nem az volt, mert ezeket a képkockákat kőkeményen az élet írta, fájó sebeket ejtve egy biztonságosnak, bevehetetlennek hitt ország egóján.

A következő napok teljesen összemosódtak. Ron és Hermione próbáltak valamelyest lelket önteni belém, de nem igazán sikerült összeszedni magam. Az idő zömében a házban járkáltam, mint egy holdkóros, nem találva a helyemet. Céltalannak éreztem magam, üresnek.

Közben a politikai helyzet semmit sem csitult, egész Amerika bosszúért kiáltott. Én is köztük voltam. Megtudtuk, hogy az egészet egy szaudi milliárdos fia, Oszama bin Laden tervelte ki és hajtatta végre; több évig készültek e szörnyű tettre. Fellángolt bennem a gyűlölet, tenni akartam valamit ellene. Azt akartam, hogy az a szemét megbűnhődjön. Aztán kiderült, hogy nagy valószínűséggel az al-Kaida nevű terrorszervezet bújtatja Afganisztánban. Bush elnök háborút hirdetett a közép-ázsiai ország ellen. Rögtön tudtam, mit kell tennem, vagyis, helyesebben, akkor azt hittem, hogy tudom.

Rövidesen a tengerészet egyik toborzóirodájában találtam magam, egy tollal és egy jelentkezési lappal a kezemben. Hermione és Ron velem tartottak. Kicsi gyerekkorunk óta mindent együtt csináltunk, bár most megpróbáltam őket lebeszélni róla, de nem tágítottak. Így hát a jelentkezés után két héttel bevonultunk a haditengerészet nevadai kiképzőközpontjába, s megkezdődött kilenc hónapos felkészítésünk.

Teljesen más volt, mint egy tárgyalóterem. Itt nem a szavak, hanem a fegyverek és a fizikai teljesítmény beszélt. Megkaptuk a tengerészet legkeményebb kiképzőtisztjét, Perselus Pitont. Valamiért az első perctől fogva ki nem állhatott minket. Undokul méregetett mindhármunkat, mintha kevesebbet értünk volna a többi zöldfülűnél. Ennek ellenére nem lehetett panasza ránk, mert még Ron is kitűnően teljesített, de kiváltképp Hermione, akinek legalább olyan jól ment a fegyverhasználat, mint egy törvénykönyv teljes bemagolása. De még Ron is a várakozásomon felül teljesített. Én meg csak úsztam az árral. Pitont ez persze irritálta, s folyamatosan kritizálta a munkámat, de engem ez cseppet sem zavart, sőt, inkább szórakoztatott. Vitáink újra színt vittek a bennem tátongó ürességbe, s ez újra tudatosította bennem, hogy élek. A kilenc hónap leteltével rögtön Afganisztánba vezényeltek minket egy teljes évre, a Kabul mellett felépített katonai központba, ahol megkezdődött életem egy teljesen új időszaka.




Már négy hónapja itt voltam ebben a számomra oly különös országban. Ez egy teljesen más világ, mint amit eddig valaha is ismertem. Kaftánba öltözött férfiak, s kendőkbe bugyolált nők járkálnak mindenütt, mint az Ezeregy éjszaka meséiben. Az helyiek gyanakodva méregettek bennünket, mert nem illettünk ide. Mindenben különböztünk, amiben ember különbözhet az embertől. Mások a motivációink, a céljaik és az értékrendünk. Ezeket a dolgokat hamar megtanultam, mert máskülönben képtelenség túlélni.

Kabul Afganisztán fő- és legnépesebb városa. Ebből adódóan jelentős kulturális és gazdasági központ, bár fejlődését folyamatosan visszavetik a fel-fellángoló harcok. Ez a mostani a legnagyobb, amit valaha ez ellen a nemzet ellen indítottak. Fekvését tekintve az ország keleti részén található, mintegy ezernyolcszáz méteres magasságban, egy szűk völgyben, beékelődve a Hindukus hegyei és a Kabul-folyó közé.




Hihetetlen látványt nyújtanak a Hindukus hófödte vonulatai, vöröses-feketén fodrozódó lankái. A völgyből nézve hatalmas óriásként magasodik a város fölé, éberen vigyázva annak lakóit. S bár nem volt sok idő a nézelődésre, mert nem azért voltunk itt, de ezt nem lehetett nem észre venni.

A harcok folyamatosan zajlottak. Amikor információkat kaptunk bin Laden tartózkodási helyéről, azonnal lecsaptunk. Perselus Piton parancsnoknak is ugyanolyan volt, mint amit a kiképzésen már megszoktunk: kíméletlen, precíz és pontos. Soha sem hibázott. Most némi szünetet engedélyezett, így a bázison tébláboltunk.

Az udvaron ücsörögtem cigit pöfékelve, mert még a kiképzés alatt erre is rászoktam, s rezignáltan bámultam az arra járókat. Hamar eluntam magam. Már indultam volna, hogy bekapjak valamit, mikor csapatszállító járművek álltak meg az udvaron. Újoncok - húzódott vigyorba a szám. Az egyenruhájukból ítélve mindannyian britek voltak. Végre valami érdekes. Új emberek, új lehetőségek. Máris jobb kedvem lett.

Közben láttam, hogy Hermione és Ron is közeledik. Vörös hajú barátom arcán gyanúsan bárgyú mosoly játszott, barátnőm pedig kissé kapkodónak tűnt. Ahogy jobban végig néztem rajtuk, észrevettem, hogy mindkettejük egyenruhája gyűrött, méghozzá nem is kicsit. Minden azonnal világossá vált, s vigyorom kiszélesedett. Úgy gondoltam, hogy ma már senki nem ronthatja el a jókedvemet, de mint mindig, most is tévedtem.

- Mit vigyorog, Potter?! - Piton hangja úgy csapott, mint egy korbács.

Azonnal vigyázzba vágtam magam, de szokás szerint csak egy szúrós pillantásra méltatott. Őt a britek parancsnoka, Lucius Malfoy követte. A férfi még Pitonnál is kibírhatatlanabb volt.

- Hát maguk meg hogy néznek ki?! - förmedt a zsíros hajú szemét most Ronra meg Hermionéra. - Tűnjenek a szemem elől, és azonnal szedjék rendbe magukat!

- Igenis, uram!

Indultam volna utánuk, de a parancsnok megállított. A megszokottnál egy árnyalattal talán még hidegebb volt a hangja.

- Potter, maga marad!

- Igen, uram! - Kelletlenül léptem mellé.

Közben az újoncok lekászálódtak a kocsikról, és felsorakoztak a két katonai vezető előtt. Kissé feszengve álltam valamivel távolabb tőlük. Eszembe jutott, mit éreztem az idekerülésem napján. Félelemmel vegyes izgatottság, talán így tudnám jól összefoglalni. Végignéztem a „benjaminokon”, ahogy a zöldfülűeket magunk között neveztük. Mindannyian átlagos katonák voltak, körülbelül hasonló korúak, mint én. Már majdnem lemondóan sóhajtottam egyet, mikor hirtelen megláttam egy szürke szempárt, ami egy szőke fiúhoz tartozott. Áthatóan figyelt engem, már szinte zavaróan. A hideg végig futott a hátamon, s enyhén megborzongtam. Utoljára Chónál éreztem ilyesmit, ami már nagyon régen volt. Jobban megnézve a srácot, az határozottan emlékeztetett valakire. A szeme, a haja és az arca is, mintha már láttam volna valahol, de nem tudtam rájönni, hogy mikor, vagy milyen körülmények között.

Közben Lucius Malfoy beszélni kezdett, megszakítva egymás szemrevételezését, mert tulajdonképpen azt csináltuk. Flörtöltünk. De a hideg hangra elkapta a tekintetét, és a pillanatnak rögtön vége szakadt.

- Üdvözlöm önöket a bázison! Kérem, véssék az eszükbe, hogy ez nem egy vakáció, hanem egy éles hadjárat, ezért viselkedjenek igazi katonákhoz méltóan. Egy óra múlva jelentkezzenek nálam.

- Igen, uram! - tisztelegtek.

A férfi csak biccentett, majd észrevettem, hogy vett egy gúnyos vigyort a szürke szempár tulajdonosára, majd távozott. Nem értettem a dolgot, de nem is volt rajta időm gondolkodni, mert Piton odavetette.

- Kísérje el őket a keleti szárnyba! - adta ki az utasítást.

- Igenis!

- Gyertek!

Elindultam a hálókörletek felé. Egy darabig csendben ballagtunk, majd az egyik katona, egy sötétbarna hajú lány lépett mellém.

- Hogy hívnak? - kérdezte.

- Harry James Potter - válaszoltam kurtán. - Téged?

- Pansy Parkinson. De a barátaim csak Kétkezűnek szólítanak.

- Miért?

- Mert általában mindig két mordállyal lövöldöz - válaszolt helyette egy fekete srác. - Blaise Zambini vagyok, a csapat felcsere. Volt kin gyakorolni - vigyorgott Pansyre.

- Csak szeretek veszélyesen élni.

- Amerika melyik részéről jöttél? - szólalt meg első ízben iménti szemezésem tárgya.

Most már a hangja is ismerősnek tűnt, de még mindig nem ugrott be.

- New Yorkból - válaszoltam.

- Ó, szóval egy new yorki hazafi, aki fitogtatni akarja, hogy milyen nagy legény. Igazam van?

Villámcsapásként ért a felismerés. Ugyanaz a hideg hang és arisztokratikus arc. Hogy a fenébe nem jöttem rá rögtön? Szakasztott Lucius Malfoy volt. El sem lehetett téveszteni.

- Fogalmad sincs, hogy miért vagyok itt, Malfoy!

- Nocsak? Még a nevemet is tudod? Gyorsan terjednek itt a hírek, srácok?

- Nem kell nagy ész hozzá, mert pontosan olyan tenyérbe mászó képed van, mint annak a nagyra nőtt albínó görénynek. Eltaláltam?

- Most meg mi a fene bajod van? Csak vicceltem!

- Neked ez az egész vicces? Azt hiszed, hogy örömömben vagyok itt? - taszítottam a körlet falához dühödten.

- Hagyd békén, vagy megemlegeted! - Két pisztoly nyomódott az arcomnak.

A Blaise nevű srác nem viccelt. Ez a lány tényleg baromi agresszív.

- Mi folyik itt?

Piton. Mindig a legjobbkor képes megjelenni.

- Semmi - engedtem el a szőke gallérját.

- Semmi - ismételte a parancsnok vontatottan, mintha megkérdőjelezte volna az épelméjűségemet.

- Csak nem bír magával, uram. Kicsit túlfűtött. - Majdnem felnyársaltam a szememmel a szőkét.

Túlfűtött! Úgy éreztem, hogy felrobbanok, és mindjárt megfojtom. Ez játszik velem a felettesem előtt, aki nem éppen kedvel, és még képes mosolyogni is hozzá! Ha a kezem közé kerül, biztosan megölöm. Persze, akkor még nem tudtam, hogy mást fogok vele tenni.

- Potter, a perverzióit, ha lehet, tartsa a szobájában!

- Igen, uram!

Dühömben elvörösödtem. Az arcom szinte égett a szégyentől. Ő pedig csak kihívóan vigyorgott.

- Hogy hívják? - fordult hozzá Piton.

- Draco Abraxas Malfoy, uram!

- Akkor ön bizonyára Malfoy parancsnok fia. - A dög hangja most szabályszerűen hízelgő volt.

Majdnem helyben elhánytam magam az undortól. A kifejezés az arcomra is kiülhetett, mert a szürke szemek huncutul villantak.

- Úgy látom, Potter rosszul van, uram. Talán el kéne küldeni a gyengélkedőre.

- Azt hiszem, igaza van. Menjen Madam Pomfreyhoz, Potter. A többit elintézem.

- Igenis - sziszegtem gúnyosan.

Dühömben legszívesebben szétvertem volna valamit, de nem volt mit, így a kantinban beszélgető Ronon és Hermionén töltöttem ki a dühömet, amit nem igazán tettek zsebre. Csak késő éjszaka tudtam elaludni, mert mindig ő járt a fejemben. Dühödten próbáltam elhessegetni, de nem ment. Végül nyugtalanul aludtam el, egy meztelen, hófehér bőrű Malfoyról álmodva.




Csatározásaink szünet nélkül folytatódtak tovább, bár ez teljesen más volt, mint Piton esetében. Ennek volt valamilyen szintű erotikus töltése. Olyan érzésem volt, mintha direkt provokálni akarna, én pedig a tudtomon kívül belementem a játékba. Élveztem azt, ahogy a szavai hatottak rám. Minden porcikám bizsergett. De egyéb módon nem közeledtünk. Egyrészt, mert nem lehetett, másrészt meg nem találtam sok értelmét. Viszont azt nem vettem számításba, hogy őt nem nagyon érdeklik a szabályok.

Egyik este éppen zuhanyoztam egy fárasztó bevetés után, mikor hallottam, hogy valaki bejön. Ez még nem lett volna szokatlan, de aztán nem érzékeltem több mozgást, így elhúztam a fülke ajtaját, hogy megnézzem magamnak az illetőt. Malfoy volt az. Nem volt rajta más, csak egy szál törülköző a derekán.

- Mi van, tán elromlott a zuhany felétek? - kérdeztem gúnyosan, hogy elrejtsem zavaromat.

- Nem. Csak itt volt kedvem fürdeni - jött a frappáns válasz.

- Akkor fürödj - húztam el az ajtót, de megállította a mozdulatot.

Visszarántotta és beállt mellém. Nem vettem észre, mikor dobta le a törülközőt, mert teljesen meztelenül állt előttem. Kábultságomat kihasználva behúzta a nyílászárót maga mögött, majd közelebb lépett, én meg hátra.

- Félsz? - kérdezte gúnyosan.

- Tőled? Eszemben sincs.

- Akkor?

- Mit akarsz, Malfoy?

- Mondtam már, fürdeni. - Még mindig értetlenül néztem rá. - Hm... Nem mondtam volna? - vágott elgondolkodó képet. - Veled.

- Ezt mégis, hogy képzeled?

- Megmutatom. - Hozzám lépett, és magához húzta a fejem.

Kérés nélkül hatolt be a számba. Határozottan, szenvedélyesen. Közben az egész testét az enyémnek nyomta. Hirtelen nem tudtam gondolkodni, csak dermedten álltam a falnak préselődve, s tétován viszonoztam a csókot. Lágyan ízlelgettem szorgosan járó nyelvét, élvezve kellemes ízét. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit is csinálunk éppen, és eltoltam magamtól.

- Mit csinálsz?! És ha valaki bejön?!

- Nem fog zavarni senki. Gondoskodtam róla.

- De akkor is... Én...

- Te?

- Ezt nem tehetjük.

- Miért is? Pedig, ahogy látom, tetszik a dolog - simogatta meg éledező hímtagomat.

Már ettől az egy érintéstől majdnem szétdurrantam. Ő csak mosolygott, majd a nyakamat vette kezelésbe. Tétován kaptam a fülcimpája után, hogy bekapcsolódjam a játékba. A dolog odáig fajult, hogy a nedves padlón kötöttünk ki, teljesen egymásba gabalyodva. A végén zihálva álltunk fel. Vágytól égő szemekkel néztünk egymásra, s már épp kezdtük volna újra, mikor valaki három rövidet kopogtatott az ajtón. Megdermedtem. Draco azonban belecsókolt a nyakamba, és a fülembe suttogott.

- Ez a jelzés. Mennem kell. Senkinek ne beszélj erről.

Döbbenten néztem, ahogy elhagyja a fürdőt. Csak percekkel később tértem magamhoz. Immár bebizonyosodott, amit a lelkem mélyén már talán korábban is sejtettem: nem a mellek, hanem a farkak hoznak lázba. Egy Ronéhoz hasonló bárgyú vigyorral tértem nyugovóra.




Képek eredeti helyei:
Ikertornyok: http://www.helloinfo.hu/img/upload/200607/911hamar.jpg
Kabuli látkép: http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A9p:Mountains_of_Kabul.jpg
Sorelválasztó: http://image36.webshots.com/37/9/27/6/286992706cVGxIu_ph.jpg

Tovább a második fejezetre>>